EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére

21. FEJEZET / AUGUSZTUS 6.

Visszatérve a lakásba parázs vita alakult ki köztünk Jackkel. Szerinte szükségtelen volt megölnöm a testőrt, elég lett volna, ha megsebesítem. Nem értettünk egyet. A zajongásra Pete is előbújt az odújából. Pont akkor lépett a nappaliba, amikor tetőfokára hágott a feszültség.

‒ Mindig ez lesz? ‒ szegeztem a kérdést Jacknek.

‒ Mire gondolsz?

‒ Sohasem fogsz elfogadni annak, ami vagyok?

‒ Dehát elfogadlak! ‒ emelte fel a hangját.

‒ Nem így érzem! ‒ vágtam vissza dühösen. ‒ Gyilkos vagyok. Ez eddig is így volt, és ezután is így lesz! ‒ Makacsul hallgatott. ‒ Ez a munkám, és ez az életem.

‒ Mert így döntöttél.

‒ Nem! ‒ kiáltottam kétségbeesetten. ‒ Csak a munkámat választottam. Az életformámat nem. És ha ezen nem tudsz túllépni, akkor jobb, ha most elmegyek és elfelejtjük egymást.

‒ Megint a végletek! ‒ fortyant fel ingerülten.

Néhány pillanatig csendben álltunk és csak néztük egymást. Végül sarkon fordultam és bevonultam a szobámba. Jack nem jött utánam, ellenben Pete igen.

‒ Mi van a lábaddal?

‒ Valószínűleg kificamodott – feleltem rá sem nézve, a táskámat kerestem.

‒ Segíthetek?

‒ Majd rendbe jön.

‒ Kate, rám néznél egy pillanatra? ‒ Dacosan pillantottam fel rá. ‒ Mi történt?

Felelet helyett csak megrántottam a vállam és pakolni kezdtem.

‒ Kate! – nógatott tovább.

Nagyot sóhajtottam és leültem egy székre.

‒ Megöltem egy testőrt.

‒ A miniszter... ‒ suttogta Pete és ő is leült. – Az te voltál? – kérdezte döbbenten.

‒ Igen. Ő bízott meg Jack meggyilkolásával.

‒ Basszus! – nyögte Pete maga elé meredve. – Tíz perce láttam a hírekben.

‒ Jack szerint szükségtelen volt. Én viszont tudom, hogy csak így adhattam nyomatékot a szavaimnak. Úgyhogy meghúztam a ravaszt.

Egy ideig szótlanul ültünk, végül Pete törte meg a csendet.

‒ Ismerlek már néhány éve, és tudom, hogy te nem emiatt vagy most ideges. ‒ Elfordítottam a fejem és a szőnyeg mintáját kezdtem fixírozni. ‒ Nem fogom erőltetni, ha nem akarsz róla beszélni.

‒ Találkoztam egy vámpírral.

‒ Úgy érted ma? – rökönyödött meg Pete.

‒ A miniszter egyik embere. Dangernek hívják. Tuti valami kamu, felvett név ‒ horkantottam megvetően.

‒ Én úgy tudtam, ti a háttérből irányítjátok a világot.

‒ Ne ess túlzásokba! – néztem rá morózusan.

‒ Jó, nem az egészet, csak a felét – vigyorgott rám pimaszul.

Bemutattam neki egy rondát, mire hangosan felkacagott. Olyan régen hallottam már nevetni, hogy én is kuncogni kezdtem, és közben a fejemet csóváltam.

‒ Hogyan találkoztatok? – terelte vissza a szót.

‒ Nem volt időm elhagyni az épületet, ahonnan leadtam a lövéseket, így elbújtam. A katonák nem találtak meg, de ő igen.