EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére

1. FEJEZET / JÚLIUS 8.

Semmi késztetést nem éreztem a ma esti munkához. Gondolataim állandóan Eve felé kanyarodtak, ami jelenleg nem volt életbiztosítás. Számomra biztosan nem. Hónapokkal ezelőtt felszívódott és fogalmam sem volt merre lehet. A vadásszal való összecsapásom többet ártott, mint használt. A franc se gondolta, hogy Eve ennyire a lelkére veszi a fiú halálát. Tisztában voltam vele, hogy még diákként plátói érzelmeket tápláltak egymás iránt, de azóta kissé megváltozott mindkettőjük életkörülménye. Az egyikből vámpír lett, a másikban pedig öntudatra ébredt a vadász. Ősi ellenségekké váltak. Ez a természet rendje, és Nigel, a vadász is tudta ezt. Ő már a sokadik volt a sorban, akivel összecsaptam az elmúlt évtizedek során, de eddig csak ő bizonyult tisztességesnek, a többiek vérszomjas és kissé perverz színben tűntették fel magukat előttem. Nigellel a párbajt megelőzően megállapodást kötöttünk, miszerint vagy ő, vagy én. Magamat választottam. Azt hittem, Eve meg fogja érteni, hogy nem dönthettem másként. Nem csak az én életemről volt szó, Lilyé és az övé is mérlegre került. Ők a családom. Eve azonban úgy ítélte meg, hogy nem vettem figyelembe leghőbb szíve vágyát. Nem, valóban nem. Fogalmam sincs, mi mást várt tőlem. Bérgyilkos vagyok, mindig is az voltam, és emberek vére tart életben. Régóta nem foglalkoztatnak már romantikus lányregénybe való érzelmek.

Miközben a fegyvereimet tisztogattam, tovább rágódtam az Eve-vel kapcsolatos problémán. Hiba volt anno átváltoztatni őt. Én csupán meg akartam menteni egy ifjú, kedves lányt a korai halál borzalmaitól. Időt akartam adni neki az életre. Az érzelmeim alapján hoztam meg ezt a döntést, nem hallgattam a józan eszemre. A fene essen belém! Most főhet a fejem, hogy vajon Eve merre kószál, és mit művel a nagyvilágban egyedül, védőháló nélkül.

A vörös hajú, kékszemű, törékeny alkatú Eve a leukémiával harcolt. Már betöltötte a tizenhetet, amikor megismertem és még nem tudta, hogy beteg. Én is csupán sejtettem, éreztem az illatán. Akkoriban ragadozó életmódot folytattam és játszadozni akartam vele egy kicsit. Végül másként döntöttem. Ő volt az első, akinek vágytam a vérét, de még csak meg sem kóstoltam. Rosszabb napokon azt kívántam, bár inkább a vérét vettem volna, és nem bajlódnék vele, hogy tisztességes vámpírt faragjak belőle. Most azonban aggódtam, már hetek óta nem láttam. Kaptam ugyan néhány fülest vele kapcsolatban, de mindegyik zsákutcába vezetett. Nigel holtteste is eltűnt, Eve valószínűleg eltemette.

Több éve már, hogy Eve-ből magamfajtát csináltam, mégsem mertem elengedni a kezét. Lily, a másik lányom merőben más tészta volt. Őt egy híd széléről szedtem össze. Annyira kétségbe esett, hogy le akarta vetni magát a mélybe. Nem akartam megmenteni, de Eve unszolására mégis megtettem. A két lány akár a tűz és a víz, mégis jól megértették egymást. A szőke Lily több türelemmel viseltetett Eve hisztijei iránt, mint én, a kis vörös pedig kellőképpen empatikus volt, hogy megértse a másik leányzó művészlelkét. Bár átváltozásunk idejében mindannyian még csak a húszas éveinket tapostuk, az a néhány évtized, amennyivel korábban váltam vámpírrá, kisebb szakadékot jelentett közöttünk. Én voltam az öreg, a megfontolt, a hideg józan ész. Ők pedig a csapongó, bohókás, szabadságra vágyó fiatalok. Az sem sokat segített a kapcsolatunkon, hogy én már emberként is gyilkoltam és egész más életutat jártam be, mint ők. A leglényegesebb különbséget mégis az jelentette, hogy ők szabadon dönthettek a sorsukról, míg én nem. Tőlem senki nem kérdezte meg, hogy akarok-e vámpír lenni.

Egy félresikerült megbízatás után természetfeletti lényként tértem magamhoz. Adam ‒ a vámpír, akinek a meggyilkolásával megbíztak ‒ úgy ítélte meg, hogy túl értékes vagyok ahhoz, hogy meghaljak. Amikor elvállaltam a munkát, csupán annyi információt kaptam róla, hogy ő ölte meg a munkaadóm lányát és már többen felsültek a likvidálását illetően. Senki sem tudta, hogy nem ember. A feladatot végül teljesítettem, Adam McBridge már odalent rothadt valahol a föld mélyén. Idegesítő vérszívó volt. Sokáig egyedül éltem vámpírként, Adam a fejembe verte, hogy törvénytelen módon lettem halhatatlan, és ha életben akarok maradni, jobban teszem, ha meghúzom magam. Ki akart sajátítani, ám csupán néhány hétig élvezhette a társaságomat, amint kiderítettem, hogyan lehet kinyírni, végeztem vele. Életemben nem esett még olyan jól gyilkosság, mint az övé. Évekkel később megismertem Luke-ot, aki néhány hónapig a szeretőm volt, ám hamar búcsút intettem neki. A két férfin kívül sokáig nem ismertem más vámpírt, de nem is akartam. Olyan sok törvényt kellett volna betartanom, hogy elment a kedvem attól, hogy valaha is a társadalmuk részévé váljak. Eleve a létezésem törvényekbe ütközött, ugyanis a vérszívók egyik legősibb alapszabálya, hogy gyilkosokat, szellemileg sérülteket és gyerekeket tilos vámpírrá tenni. Egy másik megszeghetetlen paragrafus pedig kimondja, hogy az alanynak bele kell egyeznie az átváltozásba. Nos... engem senki sem kérdezett meg előtte, hogy akarom-e ezt az egész cirkuszt, és mindemellett még gyilkos is voltam. Két törvényszegés pipa.