A Mágus és a druidalány ✔

Winifred

     Másnap délelőtt Winifred is megérkezett.
     Azt hiszem, sosem örültem még senkinek ennyire. Teresa a nagynéném, és az a dolga, hogy bőszen védelmezze az érdekeimet és az erkölcseimet (milyen szégyenteljes, hogy ez egyáltalán szóba került). Vele nem lehettem teljesen őszinte. De Winifred más, és abban is biztos voltam, hogy a segítségemre lesz.
     Winifred ugyanis nem mindennapi teremtés. Ő is kilencévesen került a kolostorba. Előtte, akárcsak én, az apja várában élt, de Leodegrance nem törődött vele. Voltak fiai, a lánya addig nem jelentett sokat a számára, amíg férjhez nem adhatta, úgy, hogy keressen az üzleten. Addig is jobb, ha távol van a háztól, hogy ne legyen útban.
     Winifred anyja vajákos volt, bírt némi mágiával, és rengeteget mesélt a lányának. Sajnos a saját életének különleges, nem gyermeki fülnek való sajátos fejezeteit is megosztotta vele, ezért Winifred valószínűleg túl gyorsan nőtt fel.
      A zord, gonosz napok éjszakáin Winifred ugyanezeket a meséket mondta el nekem. Úgy tűnt, büszke az anyjára, aki sok férfit az ujja köré csavart, úgy játszott velük, ahogy a kedve tartotta. Mindezt pedig ostoba, vak és otromba férje háta mögött.
     – Ha az apám tudná, hogy a fiai talán nem is az ő fiai! – somolygott.
     A történetek velejét gyermeki ésszel hosszú évekig nem értettem meg, de idővel Winifred elmagyarázott mindent, azt is, amiről a druidák nem akarták, hogy tudjunk.
     Abban a helyzetben pontosan az ő segítségére volt szükségem.
     Amikor értesítettek, hogy Winifred közeledik és hamarosan megérkezik a várba, azonnal lerohantam, hogy üdvözölhessem. Mit érdekelt akkor az ágyasokat köti rengeteg szabály!
     Mióta Arthur és lovagjai befészkelték magukat Bástyavárba, az udvar képe megváltozott. A vár népébe lovagok, a lovagok szolgálói keveredtek, és persze azok az asszonyok, akiket ki tudja, honnan kerítettek maguknak.
     Ezúttal sem volt másképp, de ha nem tartottam a fejem felett lebegő büntetéstől, az ismeretlen harcosok véleménye végképp nem foglalkoztatott.
     Winifredet a kolostor testőrei kísérték az útján, ahogy engem is. Ahogy lesegítették a lováról, egymás nyakába borultunk. Olyan erősen szorított, hogy kibicsaklott a fejem.
     – Köszönöm! Hihetetlenül hálás vagyok, hogy kiszabadítottál onnan – súgta, hogy a közelünkben ácsorgó testőrök ne hallhassák szavait. – Leshetik ezek, hogy visszatérjek!
     A szívembe aggódás szökött, mégis mosolyogtam. Nem bántam volna, ha Winifred megmenekül a kolostorból, de a druidák nem nézték jó szemmel, ha a tanítványaik idő előtt elszökdöstek előlük. Nem vetett rájuk jó fényt. Még a híres Leodegrance lányának is fizetnie kellett volna a tettéért, és az apja nem mentette volna meg, ebben biztos voltam.
     – Gyere, megmutatom, miféle fertő vesz körül – mondtam. Leveleimben híven beszámoltam mindarról, ami velem történt, jól tudta, miről beszélek. Megragadtuk egymás kezét és elindultunk az egyik ajtó felé. Winifred feltűnésmentesen próbálta feltérképezni a várudvart, szinte vonszolnom kellett.
     – Jól látom Camelot címerét? – kérdezte halkan.
     – Arthur van itt látogatóban.
     – Arthur Pendragon? – Winifred elkomolyodott. – Camelot trónörököse? – Tekintete ide-oda cikázott az emberek között, nem volt kérdés, kit keres. – Nocsak.
     – Ismered talán? – mosolyogtam rá. Nem láttam ebben mást, mint a kalitkájából szabadult kismadár szárnypróbálgatásait.
     – Még nem, de gyorsan tegyünk ellene, jó? – mosolygott vissza.
     Hirtelen a megérkezésem napjáról ismert lóti-futi ugrott elénk.
     – Most mi a baj? – kérdeztem reményvesztetten.
     – A Mágus küldött, hogy a hálótermeitekhez vezesselek titeket.
     – Ez igazán kedves tőle. – Winifred csodálkozva nézett rám. Szinte olvastam a gondolataiban: Ez az a szörnyűséges Brayan, akiről meséltél?
     – Miféle hálóterem? – kérdeztem ingerülten. – Nekünk szobáink vannak az ágyasok tornyában.
     A lóti-futi rám sem hederítve elindult, Winifred fenntartások nélkül követte. A kezemet viszont nem engedte el, így hát mentem velük én is.
     – Két szomszédos hálóterem, átjárással – magyarázta közben. – Úrnőm – pillantott rám –, a te holmidat a nagynénéd és a szolgálód segítségével már elkezdtük áthordani.
     Winifred pajkosan nézett rám, majd finoman oldalba bökött.
     – Ez igazán kedves a Mágustól – mondtam vontatottan. – Köszönd meg neki a nevünkben.
     – Nincs rá szükség, úrnőm. Arra kér titeket, hogy ha nem vagy fáradt – nézett Winifredre –, jelenjetek meg a vacsoránál.
     Arra kér? Nem szólít? Nem hívat? Nem parancsol és kényszerít? Ez a színjáték nyilván Winifrednek szól. De tudja, hogy nincsenek titkaim a legjobb barátnőm előtt, tehát feleslegesen játssza meg magát. De akkor miért?
     – Természetesen ott leszünk – vágta rá kedélyesen Winifred. A szememet forgattam.
     Saját hálóterem. Aprót verdesett a szívem a gondolatra. Vajon csak Winifred látogatásának alkalmából kapok saját különálló hálótermet, vagy köze van ahhoz, ami a vacsora után történt. 
     Az első azt jelentette volna, hogy Brayan fontosnak tartja azt, ami fontos a számomra. A második azt, hogy fontos neki az, ami köztünk van, vagy volt, vagy lehetett volna, és számít ezután számít a folytatásra.
     Ezután az, hogy kikerültem az ágyasok lakrészéből, már csak hab volt a tortán.

⤞⨳⤝