A Mágus és a druidalány ✔

Arc a ködben

     Hena távozása után hamar lecsillapodtak a kedélyek, és mintha a viták, veszekedések is ritkultak volna. Senki sem merte nyíltan kimondani, de mindenki erre gondolt: Hena kijátszotta a körülötte lévőket egymás ellen, hogy ő jöjjön jól ki a konfliktusokból. Persze ott van a rosszabb lehetőség is, az, hogy tényleg bírt valamiféle bűbájjal, és megbabonázta a saját társait.
     Ezt már végképp nem akartam elhinni róla. Ki gondolta volna, hogy ennél csúfabb tettre is képes?
     Azon a bizonyos délutánon a nyüzsgő várudvaron bámészkodtam. Teresa megtanulta a leckét, egy tapodtat sem mozdult mellőlem, csupán vágyakozva tekingetett a konyha felé, ahonnan isteni illatok szállingóztak felénk.
     − Látod azt? − Nem akartam mutogatni, csak az állammal biccentettem a torony felé, amit jó ideje kitartóan bámultam. Végre rájöttem, miért nem hagyott nyugodni. Teresa kelletlenül követte a tekintetemet. − Nézd az ablakokat!
     − Láttam már ablakot, Zeiya − morogta. Megragadtam a karját és úgy fordítottam, hogy hozzám hasonlóan egyenesen az ablakokra lásson.
     − Innen minden egyes szinten három ablakot látni, kivéve...
     − A harmadikat − fejezte be Teresa. Nem mondhatnám, hogy felélénkült, de legalább érdekesnek találta.
     − Azt hittem, bejártuk az egész várat, de lehetséges, hogy az a torony valahogy elkerülte a figyelmünket? − kérdeztem. − Nekem nem rémlik.
     − Nekem sem. 
     − Hová lett az...
     Nem fejezhettem be, mert meghallottuk a szapora patadobogást, a lovak éles nyihogását és a férfiak harsány beszédét. Brayan és a társai lovagoltak be a csapórácsos kapu alatt. Akármi is hajtotta őket az udvarra, most mindenki megtorpant egy pillanatra, hogy szemét a vár urára és társaira szegezze. 
     Így tettem én is. Úgy bámultam Brayant, mint egy gyerek, aki a tortákkal, cukrokkal és süteményekkel megpakolt asztal előtt áll.
     A férfiak az udvar közepén leszálltak a lóról, hagyták, hogy cselédek elvezessék az állatokat, ők pedig tovább beszélgettek.
     A többi harcos között csak még feltűnőbb volt, hogy különb mindannyiuknál. Ő volt a legmagasabb, és bár egyik-másik társának jobban dudorodtak az izmai a karján vagy a bikaszerű nyakán, de Brayan mellett csak otromba gnóm látványát keltették.
     − Ne legyél gyerekes! − szólt rám Teresa.
     Megint ez a szó. Gyerek. Értsd már meg, Zeiya, egy érett nő nem bámul messziről férfiakat rajongva, csodálattal. Elfordultam és elindultam Teresa mellett.
     Nem tudom, meglátom-e Henát, ha tovább merengek el Brayanon. Mit sem számít.
Ott volt, pár méternyire tőlem, az enyémhez hasonló kék köpenyt viselt. A látványa letaglózott és egyben felvidított. Ő volt Hena, aki a legnehezebb napjaimban is segítségemre volt, és ezt viszonoznom kellett. Utána akartam szólni, köszönni, elmondani, mennyire sajnálom azt, ami vele történt, de akkor Hena tenyerén megcsillant a napfény.
     Tőrt tartott a kezében. Csak pár pillanatig tartott, hogy felmérjem, kétségkívül Brayan felé tart.
     A rémület összeszorította a torkomat. Lassan kezdtem belátni az egész udvart, a kisebb csapat férfit, akik Henát követve Brayan és a társai felé nyomulnak. Szakadt ruházatuk alapján átutazónak tűntek, talán ezért nem figyelt fel rájuk eddig senki, de most már elővették a kardjaikat.
     Már itt lenne az ideje... Valaki vegye már észre őket... De mindenki vak volt a csapatnyi támadóra. Rejtőbűbáj. Csak az lehet.
     Olyan gyorsan cselekedtem, ahogy csak tudtam. Henára ugyan nem, de rám mindenki felfigyelt, ahogy Brayan felé csörtettem az emberek között.
     Bár igazi felfordulást okoztam, Hena nem vett észre. Annyira elvakult volt, annyira a bosszún járt az esze, hogy senki más sem érdekelte, csak az a férfi, aki összetörte a szívét.
     Brayan figyelmét is felkeltette a felháborodott hőbörgés, amit a kíméletlen tolakodásom váltott ki egyesekből.
     − Hena. Tőr. Sokan vannak − Próbáltam kiabálni, de a hangom elfúlt. Talán az idegesség, az erőlködés, vagy a rettegés, de a rekedt nyikorgásomat senki sem hallotta a zsivajban.
     Szerencsére Brayan és társai jól olvastak szájról, és máris cselekedtek. Páran elindultak, hogy átfésüljék az udvart, néhányan ott maradtak a vár ura mellett.
     − Ott vannak − hallottam valahonnan.
     Tolongás támadt, lökdösődés, az udvaron lévő emberek menekülőre fogták. A hullámzó embertömegben mozdulatlanul ott álltak ők: Hena és a fegyveresek.
     − Zsoldosok − hallottam valahonnan. Rémület szorította össze a szívemet. Képzett kardforgatók készülnek rátámadni Brayanra?
     Nem érdekelt semmi, tovább csörtettem felé. Brayan fél szemmel engem figyelt, fél szemmel a támadókat. Amikor elég közel értem, kinyújtotta értem a karját. Utánanyúltam. Megragadta a csuklómat és magához húzott. A lendülettől nekiütköztem, és hogy ne pattanjak vissza róla, két karommal belekapaszkodtam a derekába. Csak egy hosszú pillanat után döbbentem rá, hogy tulajdonképpen átölelem őt, miközben Brayan a hátamon pihenteti a kezét.
     Villámgyorsan húzódtam el.
     A tekintetem véletlenül találkozott Hena gyűlölettől izzó tekintetével. Gyilkos gondolatai megszállták az elmémet, éreztem a druidák iránti megvetését, a mély féltékenységét és a végtelen gyűlöletet. A Brayan iránti bosszúvágyával hirtelen engem is célba vett.
     Odaszólt valamit a mellette álló megtermett zsoldosnak, aki rám villantotta a tekintetét, majd biccentett.
     − Az ég szerelmére, ő csak egy kislány − szólalt meg Brayan, Henának címezve a szavait, közben egy határozott mozdulattal betolt a háta mögé, hogy ha kell, pajzsként védjen.
     − Ő az, aki miatt minden elromlott − vetette oda Hena. − Ha a druidalány nincs, nem küldesz el magadtól.
     − Azért küldtelek el, mert ártani akartál másoknak. Ez nem a druidalány hibája.
     − Szerettél engem. Engem. Senki mást! − mondta Hena megbicsakló hangon, a tőr a kezében megremegett. Brayan nem válaszolt azonnal, de a szemében megcsillanó szánalom elárult mindent. Hena megint rámarkolt a tőrre, arcát eltorzította a végtelen harag. Rám nézett. − Olvass a gondolataimban, kis druidalány!
     Még hallottam Brayant, ahogy a nevemet kiáltja, de onnantól a külvilág megszűnt. Az elmémet szavak, mondatok özönlötték el, sötétzöld köd ereszkedett rám, és a nagy semmiből lassan kibontakozott Hena arca, a régi Henáé. Akár a zöld ködfelhő, az ő vonásai is gomolyogtak, de a mosolya, barátságos tekintete sosem torzult el.
     − Zeiya, most jól figyelj rám. Tanulj és okulj abból, amit mondok, és cselekedj bölcsen!
     − Én és a Mágus nemcsak szeretjük egymást, hanem nagyon jó barátok is vagyunk. Egyszer megtapasztalod majd, amikor szerelmes leszel...
     − Nem lehetek szerelmes, druida vagyok - vetettem ellen. Hangok hatoltak át a ködfelhőn, ismerős hangok, és mintha a nevemet is hallottam volna. Hena félrekapta a fejét, ő is észlelte, hogy a bűbája nem olyan erős, és hamarosan megtörik.
     − Micsoda buta gondolat! Minden lány szerelmes lesz egyszer. És nem árt, ha hasonlítotok, ha nem is annyira, mint a Mágus és én. Sok közös vonásunk van a Mágussal, mert azonos elvek mentén neveltek minket. Az egyik legerősebb az, hogy gyűlöljük és megvetjük a druidákat. Az anyám vajákos, a Mágus nagynénje, az asszony, aki felnevelte, szintén az. Ők jól megtanították nekünk a leckét: a druidák mocskosak, és a földbe kell taposni őket.
     − A Mágus pedig pontosan ezt teszi veled, amióta csak megérkeztél. Sosem fog megtörténni az, amire vársz, druidalány. Bármit teszel, bármit mondasz, bármire is vágysz rá, a Mágus sosem fogad az ágyába, és sosem nemz neked gyermeket. Az oka a természetéből adódó: rád sem bír nézni, hiszen druida vagy.
     − Csak azért fogadott be, azért tart maga mellett, hogy keresztülhúzza az anyád számítását. Jót mulat azon, hogy a druidák reményteli terve, az, amitől olyan sokat várnak, nem valósulhat meg, mert te, a tervük kulcsa itt vesztegelsz a várában. Ha a kedve úgy tartja, bezárva tart majd, amíg vénasszony nem leszel. Mulattatja.
     − Értem én, szeretnéd hinni, hogy csak a gyűlölet és a bosszú beszél belőlem, de mélyen legbelül tudod, érzed, hogy ez az igazság. A Mágus maga mondta nekem mindezt bizalmasan a vele töltött éjszakák során. Kinevettünk, druidalány. Kinevettünk téged és a fajtádat. Ő nevetett rajtad.
     − És hogy miért árulom ezt el neked? Ha most elbukom, valószínűleg meghalok. Akkor viszont úgy megyek Avalonba, hogy tudom, sikerült megfosztanom a Mágust attól az aprócska élvezettől, amit a te szenvedésed okoz neki.
     − Sosem jutsz Avalonba − suttogtam. A ködön túli hangok mintha nekem válaszoltak volna.
     − Ezért gyűlölünk titeket. Folyton ítélkeztek.
     − Talán igazad van, de a mágusok ugyanúgy ítélkeznek, csak ebben nem kötik őket előírások. Egy mágus dönthet úgy, hogy nem gyűlöl senkit, de gyűlölheti akár az egész világot, ha úgy tartja kedve. Lehet, hogy ítélkezünk, de szabályok szerint és okkal.
     − Nos, azt hiszem, hamarosan megtudom, melyikünknek van igaza...
     Hena arca hirtelen semmivé lett, hangja elhalt: megtört a bűbáj.
     Kardok pengéjének fémes hangjára eszméltem. A küzdelem javában zajlott, miközben én a földön kuporogtam, és fejemben, egész lényemben visszhangoztak Hena szavai. Gyűlöl. Rád sem bír nézni. Kinevet.
     − Magához tért, nagyuram! − kiáltotta egy szokatlanul ismerős hang. A pimasz kölyök, aki a Bástyavárba érkezésem napján feldühített.
     − Jól van? − Brayan. Ez Brayan volt.
     − Innen úgy tűnik.
     − Vidd biztonságba!
     − Úrnőm, fel kell állnod. − Kezek nyúltak a karom alá és felsegítettek a földről.
     Hagytam, hogy a lóti-futi vezessen. Amikor megpróbált áttaszítani az egyik mellékajtón, még vetettem egy utolsó pillantást a hátam mögé. Elég sokáig lehettem eszméletlen, mert a küzdelem a vége felé járt, és látszott, hogy Bástyavár harcosainak győzelmét hozza majd el.
     A lóti-fóti támogatásával lassan felbotorkáltam az ágyasok tornyába, ott pedig újabb, gyengéd kezek az ágyamig segítettek.
     − Teresa? − sóhajtottam már félálomban.
     − Itt vagyok, Zeiya, semmi bajom. Csak pihenj.

⤞⨳⤝