A Mágus és a druidalány ✔

A származás és a tettek

     Alig lépett ki Hena a szobámból, máris nekiálltam, hogy megírjam azt a két levelet, ami megoldást jelenthetett a jelenlegi helyzetemre.
     Az egyiket az anyámnak címeztem. Felvilágosítottam arról, amit megtudtam, és amiről ő nyilván nem sejtett semmit. Sosem taszított volna egy démoni teremtmény karjai közé, sosem hagyta volna, hogy a Tó asszonyának kristálytiszta tündér-vérvonala démoni kátrányvérrel keveredjen. Soha. Tudtam, mi a véleménye, eleget prédikált arról, hogy a vérvonalunk gyengülése csakis annak köszönhető, hogy a tündérek emberekkel keveredtek. Gyászos tett!
     A másikat Blake T'Dragotnak szántam. Elfogadtam a meghívását. Miközben a sorokat írtam, éreztem, ahogy beterít a szenny, de nem volt más választásom.
     Az anyám lánya vagyok, druida, és a Tó asszonyának leszármazottja, tudom, mit teszek, és megoldom a saját problémámat.
     Más dolgom már nem volt, mint átadni a két levelet Teresának, hogy gondoskodjon róluk.
     Csakhogy a türelmemet felemésztette Hena története. Cselekedni akartam. Azonnal. Nem törődtem az ágyasokra vonatkozó súlyos szabályokkal, figyelmen kívül hagytam, hogy nappal tilos a folyosón járnom kísérő nélkül. Nem érdekelt. Csak az járt az eszemben, hogy a levelek minél előbb célhoz érjenek.
     A türelmetlenség nem jó hajtóerő, amit bizonyít, hogy a lehető legszerencsétlenebbül időzítettem. Pedig Teresa hálóterme még csak nem is volt messze, csak egy lépcsőforduló és pár lépés. Ennyit kellett volna megtennem úgy, hogy nem lepleződöm le.
     Ehelyett nem elég, hogy lelepleződtem, de egyenesen Brayan karjaiba sétáltam bele.
     Amikor szembetaláltam magam vele, elemi erővel tört rám a rettegés. Nem láttam mást, csak az íriszéből kivilágló démoni szarvat, szinte megvakított. Ő nem az a Brayan volt, akinek eddig hittem. Nem téveszthetnek meg a csalárd tettei, az ajándékba adott bőrkötél vagy az, hogy lesegített a sziklahalomról. Minden összefolyt a szemem előtt, egyetlen biztos pont csak a sárga szarv maradt.
     – Jól vagy? – Brayan aggódva fürkészte az arcomat.
     Dobogó szívvel hátráltam el tőle. – Tudom, hogy démon vagy. – Vádlón vágtam fejéhez a szavakat. Az aggódása elillant, kifejezéstelen arccal nézett rám.
     – Nem lehetsz a folyosón, menj vissza a lakrészedbe – mondta csendesen.
     – Ne szokd meg, hogy parancsolgatsz nekem. – Hangom csupa megvetés volt. – Ha az anyám tudomást szerez arról, hogy miféle lényre bízta az egyetlen lányát, bizonyára következményei lesznek, hogy titkolóztál előtte. És hamarosan megtudja, erről gondoskodom. – Felmutattam a leveleket. Brayan tekintete rájuk villant, majd megint rám nézett.
     – Tényleg azt hiszed? Tényleg azt hiszed, hogy az anyád nem tudja? Hogy az imádott nagynénéd nem tudja?
     Döbbenetemben elfelejtettem levegőt venni. Még a feltételezés is felháborító. Egy ilyen szörnyűséget nem titkolnának előlem.
     – Ezért vagy itt, druida – mondta gúnyosan. – Úgy tudom, már emlékeztettek rá, hogy a Halászkirálynak van más leszármazottja is. – Megrebbent a szempillám. Tudott a levélről, amit a nagyapja küldött. Miért is hittem, hogy eltitkolhatom ezt a Mágus elől? – Gondolkozz, druida! Ha van más lehetőségük is, miért küldtek mégis hozzám, a határszélihez? Pont hozzám?
     – Az nem lehet...
     – A helyedben nem ugrálnék, druidalány, mert még a végén megkapod, amit annyira akarsz, és kiteszlek a váramból. Nagy csalódást okoznál vele a fajtádnak. - Kinyújtotta a karját, tenyerét felfelé fordítva. Vonakodva átadtam neki a két levelet. – És most menj a szobádba.
     Engedelmeskedtem.
     – Zeiya – szólt utánam. Vonakodva megfordultam. Az egyik levelet forgatta az ujjai között, majd lassan rám emelte a tekintetét. Láttam a szemén, hogy vívódik, mondani akart valamit, de végül nem tette. Intett, hogy mehetek.

⤞⨳⤝

     Amikor elmeséltem Henának a történteket, ő borús arccal a fejét csóválta.
     – Hogy tehettél ilyet, Zeiya? Az is lehet, hogy megbántottad! Hát nem értettél meg semmit? – kérdezte vádlón.
     – Mit kéne értenem?
     – Itt mindenki tud a Mágus származásáról, és elmenekülnek? Nem. Elfutnak? Nem! A szolgálók örömmel szolgálják, mert jobban bánik velük, mint bárki más tenné a Birodalomban. A harcosok az életüket áldoznák érte bárhol és bármikor, mert tudják, a Mágus is megtenné bármelyikükért. És mi sem szökünk meg, pedig nincs zárva az ajtó. Nézd csak meg! Bármikor elmehetnénk, de maradunk.
     – Én mennék, de...
     – Adok neked egy ajándékot, egy leckét, amit a druidák kolostorában valamiért nem tanítottak meg neked. Nem a származás számít, hanem a tettek. Csak gondolj bele. Ha a Mágus az a démoni lény lenne, aminek te gondolod, már rég ágyba hurcolt volna, a magáévá tesz és kihajít. Vajon miért nem tette?
     – Miért?
     Hena sejtelmesen mosolygott, de a választ megtartotta magának.
     Próbáltam átgondolni, amit Hena mondott. Abban igaza volt, hogy Brayan tettei nem illettek egy démoni gonoszságú emberhez. Hagyhatta volna, hogy éjszakánként álmatlanul forgolódjak az építkezés miatt, de azt is megtehette volna, hogy a Bedegraine-ben nem kockáztatja értem az életét azzal, hogy szembenéz a négy vérfarkassal.
     És hogy viselkedtem én? A származásom becsesebb nem is lehetne, a Tó asszonyának vérvonalánál méltóbbat keresve sem találni, de minél többször gondoltam bele, annál szégyenteljesebbnek találtam a tetteimet.
     Hogy tehettem vele ezt? Hogy bánhattam vele ilyen csúful? Gonoszul?

⤞⨳⤝