A Mágus és a druidalány ✔

A barlangban

     Brayan követett a barlangba.
     – Miután kihallgattad, ahogy bizalmasan beszélgetek valakivel, annyi már végképp jár nekem, hogy megmagyarázhassam – mondta indulatosan.
     – A saját szavaidat akarod magyarázni? – kérdeztem gúnyosan. – A tetteidet? – Feltartottam a karomat, hogy megmutassam a karperec helyét a csuklómon. Brayan szeme összeszűkült.
     – Megvolt rá az okom.
     – Azt meghiszem! Csúfot űzni a mocskos druidákból. Belőlem. Hagytad, hogy azt higgyem, bármikor teherbe eshetek. Még viccelődtél is vele... – Halk nyögéssel megperdültem és nekiindultam, vakon, bele a barlang koromsötétjébe. – Ki tesz ilyet, mondd meg!
     – Folyton azt hajtogattad, hogy elhagyod Bástyavárat, ha teherbe esel, én pedig nem fogom hagyni, hogy az, ami köztünk van, megszakadjon.
     – A mágikus kapcsolat? – kérdeztem kihívón.
     – Az sem.
     Csend ülte meg a barlangot. Próbáltam olvasni a tekintetéből, de ő hetek óta ennyire nyíltan és őszintén nézett rám, és azóta hazudott nekem.
     – Nem hiszek neked. – Újra megindultam, ezúttal jóval gyorsabban. Mellém szegődött.
     – Zeiya, ne gyerekeskedj – szólt rám fáradtan. Ránéztem, mire felsóhajtott. – Mégis mit akarsz hallani? Nem fogok esdekelni, hogy bocsáss meg, mert jó okom volt rá, hogy megtegyem.
     – Attól nem lesz jogos valami, mert neked használ.
     – Miközben lenézel engem, mert hazudtam, nézz egyszer tükörbe. Én legalább magammal őszinte voltam, te viszont úgy teszel, mintha veszettül menni akarnál, pedig minden szavad, minden tetted azt üvölti, hogy itt akarsz maradni. – Megtorpantam, döbbenten fordultam szembe vele. – Itt. Velem.
     – Azt te csak szeretnéd. 
     – Csak rád kell nézni. Csattogsz, csapkodsz, kiabálsz, de ahelyett, hogy elrohannál, még mindig itt vagy. 
     – De nem miattad – vágtam rá dühösen.
     – Mondogasd csak magadnak, Zeiya, egyszer talán el is hiszed. 
     – El fogok menni. Ha kitalálunk innen...
     Világosság derengett fel körülöttünk.
     Miközben mindketten a forrást kerestük, Brayan védelmezőn közelebb húzódott hozzám.
     Az aprócska fénygömb nem messze tőlünk tűnt fel. Eleinte még alig látszott, mintha vaskos ködfelhőn keresztül próbálna utat törni magának, de egyre erősödött, és a sötét immár árnyassá, majd félhomályossá szelídült. Elbűvölten figyeltem a lassan erőre kapó labdácskát, amikor Brayan finoman megérintette a karomat.
     – Zeiya.
     Ránéztem és ő oldalra pillantott. Követtem a tekintetét.
     Accolon volt az, vagyis ami maradt belőle. Vastag szürke pókháló lepte. Hátát a barlang egyenetlen, rideg falának vetve a földön gubbasztott, feje, amin még mindig viselte páncélos sisakját, egy kicsit oldalra billent, Fehér lovagi öltözete az idő múlásával beszürkült, páncélinge elvesztette a fényét. A kardja és a pajzsa nem messze pihent, látszott, gondosan elrendezték őket, mielőtt otthagyták.
     Sosem láttam még csupasz csontvázat.
     Egyre világosabb lett körülöttünk, és a gömb felől felől friss, lágy szellő csapta meg az arcomat. Elszakítottam a tekintetemet Accolonról.
     Amíg az egykor volt ősömet figyeltem, a gömb színt és új formát is kapott. A fehér fényből enyhén rezgő vörös ragyogás lett, és a sötétben úgy festett, mint keskeny, élénken világló szakadás egy szürke anyagon, ami egyre csak szakad tovább.
     Minél hosszabb lett a szűk ragyogó szakadás, annál erősebb lett a szél és rózsa, liliom, nárcisz illatát hozta magával. Lassan már orkán tombolt körülöttünk, felkapta a lábunk körül heverő kavicsokat, gombákat, mohát és a barlang falához vágta. Egy nagyobb kő hangos kondulással Accolon páncéljának csapódott. Brayannal tehetetlenül vártunk a vihar szívében uralkodó szélcsendben. A vörös szakadás közben pedig csak nőtt és nőtt.
     Hamarosan egy boltív vörösen ragyogó körvonala rajzolódott ki előttünk a levegőben.
     A kapu. Avalon kapuja. Az, amit Accolon hiába keresett, amiért hiába halt meg. A kapu, amiről mindenki azt hitte, bezárult és talán eddig így is volt.
     Valahol messze Bedegraine mélyén kürtszó harsant, amire egy másik kürt válaszolt. 

⤞⨳⤝

     A barlangon túl folyamatosan szóltak a kürtök, mintha beszélgetnének egymással, vagy szabadulásukat végtelen zenével ünnepelnék. A szél továbbra is tombolt körülöttünk, és Avalon kapujának ragyogó köríve előttünk remegett.
     Hiába vártuk, hogy nyíljon a kapu, vagy ha nem nyílik ki, és nem nyerünk bebocsáttatást Avalonba, akkor csendesedjen a szél, és engedjenek szabadon. Egyik sem történt meg. Nem tudom, mennyi ideig toporogtunk némán, összezárva a gondolatainkkal, de azt hiszem, hamar megtörtem.
     Brayan felé fordultam. Arcát vörösre festette a ragyogás, szeme is természetellenesen fénylett, ahogy rám nézett.
     – Nem akarok elmenni Bástyavárból – mondtam halkan.
     – Az jó, mert nem akarom, hogy elmenj. – Megfogta a kezemet, ujjai az ujjaim közé csúsztak.
     – De nem maradok, ha nem vagyok biztos magunkban.
     Brayan értetlenül ráncolta a homlokát.
     – Most nyitottuk ki Avalon kapuját. Senki nem képes rá, de mi ketten megtettük. Milyen bizonyíték kell még arra, hogy összetartozunk?
     A válaszomat elnyelte az orkán, miközben besöpört minket Avalonba. 

⤞⨳⤝