A Mágus és a druidalány ✔

A trónörökös

     Két nappal később váratlanul beállított egy kisebb csapat Camelot-i katona, élünkön maga a király fia, Arthur.
     A lányok izgatottságukban lelkesen és a lehető legrészletesebben tájékoztattak mindarról, amit ők maguk tudtak.
     Nem egyszeri eset ám, hogy Camelot és a cameloti Birodalom leendő királya megfordul Bástyavárban, nagyon is szívesen látott vendég a lovagjaival együtt, akiknek jelenléte szintén igencsak felcsigázott mindenkit (mármint a lányokat).
     – De honnan ismerik egymást? – tettem fel az alapvető kérdést.
     – Még ezt sem tudod? Hát együtt nevelkedtek Camelotban. Azután, hogy a nagyapja a nagynénjéhez küldte tanulni.
     Tanulni! Inkább azért űzte el a kisgyerek Brayant, hogy ne kelljen ránéznie az unokájára, akit egy démon nemzett, és aki csakis az ő hibájából születhetett meg.
     – Josefa, a Mágus nagynénje a királyi tanács tagja, így Uther azonnal meg is ismerhette a Mágust. Megszánta az apátlan árvát, és a támogatásába vette, idővel pedig úgy megkedvelte, hogy már a fiaként kezelte. Arthur és a Mágus úgy nevelkedtek, mint két testvér. Együtt tanultak harcolni, együtt tanulták a tudományokat, és együtt jártak mulatni is.
     Mulatni. Hadd ne töprengjek sokáig, ez vajon mit jelenthet.

⤞⨳⤝

     Másnap késő délután a szobámban olvastam, amikor a folyosón a jól ismert örömujjongás tört ki: Saem tért be hozzánk. Visszatértem a könyvemhez, de alig pár perc múlva újabb sivalkodás rántott vissza a valóságba. Hosszabb volt, ezerszer lelkesebb és sipítóbb.
     Rájuk hagytam. Ha engem is érint a hír, előbb-utóbb hozzám is elér.
     Nem is tévedtem sokat. Alig telt el két perc, Saem jelent meg a küszöbömön és elismételte a hihetetlenül nagy újságot: aznap este a Camelot-i trónörökös tiszteletére ünnepséget rendeznek Bástyavárban.
     – A Mágus elvárja, hogy minden ágyas részt vegyen a vacsorán – fejezte be a mondandóját.
     – Nem vagyok ágyas, vagyis nem megyek – mondtam közönyösen.
     – A Mágus azt üzeni neked, hogy ha nem vagy hajlandó azt tenni, amit parancsol, akkor ő teszi meg azt, amit az első éjszakán megígért. – Saem üres tekintete elárulta, hogy fogalma sincs, miről beszél. – És hogy ezúttal tényleg megteszi, téged pedig bezárat, hogy ne cselekedhess ellene.
     Még csak nem is csodálkoztam. Brayan így működik, előbb-utóbb, így vagy úgy, de megkapja, amit akar. Ha kell, zsarol, ha kell, fenyeget, és persze ha úgy hozza a szükség vagy olyan hangulata van, hát mágiát használ.
     Komoran biccentettem, mire Saem visszabiccentett.
     Azon a délutánon a lányokat megszállta valami, de nemcsak őket, hanem Teresát is a végletekig felcsigázta az ünnepség híre. Még arra is megpróbált rábeszélni, hogy az ő egyik díszesebb, cicomázott ruháját vegyem fel. Sziklaszilárd határozottsággal elutasítottam.
     Igaz, az egyszerű lenvászon öltözékemmel fel sem vehettem a versenyt a pompázatos Izoldával vagy a többi lánnyel, de nem is állt szándékomban. A hajamat is legszívesebben elrejtettem volna, hogy a vendégek ne láthassák a vörös-fehér csíkokat. Sajnos erre nem volt mód, viszont így is a lehető legszimplább kontyba fogtam össze a tincseimet, és egyetlen díszítésként azt a koszorút fontam bele, amit Yola fűzött nekem mezei virágokból. Ahelyett, hogy saját magára gondol és boldogan készül a mulatságra, inkább velem törődött és még a várból is kimerészkedett, hogy virágokat szedjen nekem.
     Izolda végzett a szépítkezéssel utoljára, de megérte. Gyönyörűen festett, és mint a legszebb mindannyiunk közül, akaratlan tanácsokkal szórta tele a lakrészünket. Engem is megtalált:
     – A Mágus utálja a kéket. Utálja a lenvászont. Utálja a zárt nyakkivágást. Utálja a hímzést.
     – Akkor jól választottam – morogtam és otthagytam Izoldát a saját szobámban.
     Ez is egy módja, hogy még bizonytalanabbá tegyenek, és szapulják a legszebb, viszont valóban elég egyszerű, lágy esésű ruhámat. A legkirívóbb díszítés a szoknyarészre hímzett druida jelkép, a tölgyfakoszorú minta volt. 

⤞⨳⤝