A Mágus és a druidalány ✔

A befalazott szoba

     A vacsora után az esték már mindig ugyanúgy teltek. Jókedvűen, beszélgetve megvacsoráztunk, majd Winifred Arthurral maradt, én pedig hagytam, hogy Brayan elkísérjen a hálótermemig. Volt, hogy az ajtó előtt még elbeszélgettünk, de soha, egyetlen egyszer sem tette be a lábát a küszöbömön túlra. Egy gyengéd csókkal jó éjszakát kívánt. Próbáltam nem gondolni arra, hogy az ajtóm elől hová vezet az útja.
     – El akar csábítani – jelentette ki határozottan Winifred.
     Egyik délelőtt a várban bóklásztunk, és szokás szerint mindketten részletesen beszámoltunk arról, ami az előző esti vacsora alatt és után történt velünk. Általában egyikünknek sem volt túl sok mondanivalója, de arról a kevésről is sokat, tudtunk beszélni nagyon sokáig.
     Winifred minden estéjét késő éjszakába nyúlóan Arthurral töltötte. A barátnőmre sosem volt jellemző a szerénység, most is egyenesen kimondta, biztos benne, hogy teljesen elbűvölte a herceget. Nem lepett meg ezzel. Sólyomvárban mindenki észrevette, hogy kettejük között alakul valami.
     – A nagy, rettegett Mágus el akar téged csábítani – ismételte Winifred gonosz kis mosollyal.
     – Dehogy akar elcsábítani – tiltakoztam, bár a szívem megdobbant. – Nem is kell. Bármikor szól, és egy éjszakára az övé vagyok. Így akarják.
     – Annyira ártatlan vagy, imádlak – gügyögte. – A te Mágusod azt akarja, hogy ne kényszerből tedd meg. Azt akarja, hogy önként sétálj bele a karjaiba, te magad is szívből akard. 
     Ha valaki más beszél ilyen botorságokat, valószínűleg elpirulok. Druida papnő leszek, természetesen sosem fogok egy férfi után epekedni úgy, ahogy egy nő szokott. Mi nem tehetjük.
     – Miért akarna ilyet?
     – Tőlem ne kérdezd. – Winifred megrántotta a vállát. – Az egyetlen épkézláb magyarázat az lenne, hogy beléd szeretett. – Gyöngyözőn felkuncogott. – De ő biztos nem szeretne bele egy olyan lányba, mint te. – A kezét sietve a karomra tette. – Nem azért, mert nem érdemelnéd meg. Nagyon is megérdemled. De ő nem aszerint éli az életét, hogy szeretni tudjon. Értesz engem, kicsim?
     A függőfolyosó közepén jártunk, amikor harsány nevetés hangzott fel lentről. A vastag kőkorláthoz léptünk és lenéztünk a várudvarra. Odalent Brayan, Arthur és néhány társuk egy csoportban beszélgetett. Ismertem ezt, kilovagolni készültek.
     Nem tudtuk levenni a szemünket a két férfiről. Történhetett bármi körülöttünk, mélyen legbelül még mindig csak hóbortos fiatal lányok voltunk, akik kezdtek szerelembe esni.
     – Én is jól tudom, hogy Arthur sem fog magával vinni Camelotba – szólalt meg Winifred fakón. – Elmegy és elfelejt.
     Mintha megérezték volna, hogy figyeljük őket, Brayan és Arthur egy emberként néztek fel ránk. Összeszorult a gyomrom és legszívesebben visszahátráltam volna, de valami kényszerített, hogy ne mozduljak. Talán nem akartam kislánynak tűnni Winifred mellett, vagy Brayan sötét tekintete volt az, ami ott tartott.
     Arthur oldalba bökte Brayant és mondott valamit. Ő válaszul bólintott és ismét felnézett rám.
     – Bár tudnék szájról olvasni – sóhajtotta Winifred. Elszakítottam a tekintetem Brayanétól, és a barátnőm felé fordultam.
     – Ne csorgasd a nyálad. Menjünk!
     Winifred sajnálkozó fintorral beletörődött a sorsába, és ellépett a korláttól.

⤞⨳⤝

     Egy hét telhetett el Winifred megérkezése óta. Brayan különleges viselkedése lassan kitöltötte minden gondolatomat, tudtam, el kell foglalnom magam valamivel, mielőtt végképp elveszem egy olyan végtelen kútban, amiből nem lehet kimászni.
     És már sejtettem is, mi lesz az, ami eltereli a figyelmemet.
     Sosem felejtettem el azt az ablakot, aminek léteznie kellett volna, de valamiért kihagyták a sorból. Izgatta a fantáziámat. Amikor csak tehettem, arrafelé próbáltam irányítani a napi sétánkat, de Teresa lehűtött. Minek mennénk mi elhagyatott helyekre, amikor nekem friss levegőre van szükségem.
     – Lehet, hogy csak építési hiba – szólt Winifred, amikor a történetem végére értem. Láttam rajta, hogy legalább annyira izgatott, mint én.
     – Vagy talán a hiányzó ablaknak és a nem létező építkezésnek közük van egymáshoz – mondtam.
     Erre már nem szólt semmit, hagyta, hogy vezessem.
     A torony néptelennek tűnt, ahogy elsuhantunk a lépcsőin és a folyosóin. Csak egyetlen szolgálóval találkoztunk. Ő sem számított arra, hogy látni fog bárkit is arrafelé, mert halálra rémítettük. Talán okkal nem járnak itt emberek, okkal nem lakják a hálótermeket.
     Talán Brayan ismeri a nem létező ablak titkát.
     – Ijesztő – suttogta Winifred és belekapaszkodott a kezembe. Osztoztam az érzéseiben. Mintha még a levegő is más lett volna. Sűrűbb, nehezebb.
     – Éjszaka kellett volna jönnünk. Akkor hallanánk az építkezést – mondtam.
     – Éjszaka? Ide? Csak szeretnéd.
     Felértünk a harmadik szintre. Alig tettem egy lépést a folyosón, mellbevágott. Azóta sem tudom pontosan megfogalmazni, mit éreztem, csak villanások maradtak meg. Kékesfekete. Rúnák. Vaskos zöld szag. Görbék. Egy barlang. És mindezt összefűzte annak a biztos tudata, hogy ősi mágia járja át a teret.
     – Hé! – Winifred rázogatta a vállamat.
     – Arra!
     Sarkon perdültem és egyenesen mentem a megérzésem után. Kanyarogtunk néhányszor, majd ugyanaz az érzés, ami megmutatta az irányt, most megállásra kényszerített. Szembefordultam a csupasz fallal.
     – Megrémítesz – lihegte Winifred.
     – Hidd el, én is félek. – Kitárt tenyeremmel óvatosan megérintettem a falat. – Itt volt.
     – De mi? Mi volt itt?
     Lehajoltam, és a baloldalamon a padlótól kezdődő egyenes vonalat húztam a falon. Lábujjhegyre álltam, hogy a fejem felett is folytathassam a rajzolást, majd a jobboldalamon lehúztam egészen odáig, ahol a folyosó kövezete találkozott a fallal.
     – Egekre! – Winifred a szájára tapasztotta a kezét és a szemközti falig hátrált. Először nem értettem, mitől ijedt meg, de amikor hátraléptem, megláttam a vörös-fehérben szikrázó vonalat, pontosan ott, ahol az ujjam végigszántott a kövön.
     – Régen, valamikor nagyon régen volt itt egy ajtó, de befalazták. Sietve. Kapkodva. Az éjszaka közepén – magyaráztam. Fogalmam sem volt, honnan tudom mindezt.
     Jó ideig tanulmányoztuk a fénylő-ragyogó vonalat, az egykor volt ajtó körvonalát. Azon töprengtünk, kitörhetnénk-e valahogy, és egyáltalán megtegyük-e. Nyilván okkal falazták be az ajtót, nem lehet tudni, mit rejtettek el mögötte.
     Először arra figyeltem fel, hogy az egyik kő világosabb, a többinél, nem fekete, hanem csak sötétszürke. Már épp szóvá akartam tenni Winifrednek, amikor a körülötte lévő összes kő, azok, amik a ragyogó vonalon belül voltak, lassan halványulni kezdtek.
     Az első pillanatokban még azt hittem, a szemem káprázik. Túl sokáig bámultam a ragyogó vonalat, ezért látom azt, ami nincs. Összeszorítottam a szemhéjamat, a biztonság kedvéért meg is dörzsöltem a szemem. Amikor ismét a falra néztem, a sötétszürke kövek kifakultak. Nem egyszerűen kifakultak, sokkal inkább kifehéredtek, és még nem volt vége. A nagy fehérség szertefoszlott és sűrű, rezgő kocsonyaszerű anyag maradt utána.
     Áttetsző lett. Homályosan ugyan, de szépen lassan alakot öltött az, amit az ajtó küszöbéről látni lehetett. Amint megértettem, mire leltünk rá, a gyomrom görcsbe rándult.
     Még egy lépést hátráltam, és elfordítottam a fejem.
     – Mi van? Mi az, láttál valamit? – faggatott izgatottan Winifred.
     – Valamit. Valami... Semmi érdekest. Gyere, menjünk. – Megragadtam a kezét és elvonszoltam a befalazott ajtó elől. 

⤞⨳⤝