A Mágus és a druidalány ✔

A vallomás

     Este ébredtem fel. Ahogy kinyitottam a szemem, és valamennyire éber lettem, Hena szavai szállták meg a gondolataimat.
     – Felébredtél? – Teresa az ágyam szélére ült, fölém hajolt, hogy szemügyre vegyen. – Egekre, mennyire aggódtunk! Azt mondták, látomásaid voltak ott, az udvaron, miközben javában ment a harc. Meg sem tudtad védeni magad. Csoda, hogy nem hánytak kardélre egyből.
     Ülőhelyzetbe tornáztam magam az ágyban.
     – Hena?
     Teresa bánatos képpel megcsóválta a fejét, majd hirtelen elkomorodott.
     – De minek is sajnáljuk, amikor meg akart ölni minket?
     – Igaz. – Félrenéztem. Meg akart ölni, megölt volna bárkit, aki Brayan és közé áll, és a Brayannal közös kis titkát sem jószándéktól hajtva osztotta meg velem.
     – Hogy érzed magad, kicsim? – Végigsimított a vállamon. – Mert a Mágus arra kért, ha felébredsz és elég jól vagy, keresd fel.
     Megcsóváltam a fejemet. – Nem akarom látni.
     – Miért ne akarnád látni? Meg akarja köszönni, hogy megmentetted az életét.
     – Mert nem azt akarja. Ki akar nevetni.
     És mielőtt faggatózni kezdhetett volna, beszámoltam Teresának arról, amit Hena elárult nekem.

⤞⨳⤝

     Saem másnap délelőtt megjelent a szobám küszöbén.
     Addigra már végképp magába szippantott az önsajnálat, amiért Brayan terve talán megvalósul, talán sikerül örök életemre fogságban tartania. Megaláztak. Csúful elbántak velem. A hátam mögött kinevettek. Újra és újra lepergett a szemem előtt minden beszélgetés, amit Brayannal és Henával folytattam. Éjszakánként összebújtak és bizonyára kibeszélték a szavaimat, és nevettek rajta.
     Egyszer-egyszer felcsapott bennem a düh. Mérges voltam magamra, amiért hagytam, hogy becsapjanak, még csak nem is gyanakodtam, mérges voltam az anyámra, amiért belekevert ebbe a menthetetlen, kétségbeejtő helyzetbe, és főleg a szívtelen Brayanra, aki csapdába ejtett, csak mert szórakoztatta a vergődésem.
     Közben pedig gyászoltam Henát. Hiányzott. Szerettem Teresát, de ő szabadon járt-kelt, nem értette meg, min mentem keresztül. Magányos voltam.
     Azt is tudtam viszont, hogy nem bujkálhatok örökké, bármennyire is szeretném.
     Követtem Saemet Brayan hálótermébe. Amikor az öreg durin becsukta az ajtót a hátam mögött, rám tört a menekülési vágy. Még kifuthatnék. Nem kell szembenéznem Brayannal. Senki sem kötelez rá.
     Az ágy mellett állt, a vaskos bőrövet bontotta le a derekáról, amin a kardja és két tőr is függött. Az ajtó hangjára felnézett, arcvonásai ellágyultak, elindult felém.
     A szívem dobogni kezdett. Egy pillanatra el akartam hinni, hogy igazi aggódást látok rajta, de tudtam, hogy mindez gonosz játék csupán.
     – Hallom, túljutottál a nehezén – mondta. Az arcomat fürkészte. Mosolyt erőltettem magamra.
     – Csak egy kiadós alvásra volt szükségem.
     – Gyengének látszol, inkább ülj le! – Tekintete a heverőre siklott. Értettem a néma célzást, odabotorkáltam a fekvőhelyhez és lezuhantam a szélére. Ő maga visszatért az ágy melletti szekrényhez, hogy felkapja magára a gondosan kikészített egyszerű, jól szabott fekete ujjast.
     – Te jól vagy? – kérdeztem fakón. Dühített, hogy tényleg érdekel, nem esett-e baja.
     – Jól. Hála neked. Tegnap sok embert megmentettél – mondta, miközben visszasétált hozzám. Nem sietett, mintha addig is jó alaposan meg akarna nézni magának. – Ha nem figyelmeztetsz minket, a harcosaim közül sokan nem élik túl.
     – Azt mondták, senki sem halt meg.
     – Tőlünk senki. Hála neked.
     Amikor hozzám ért, leguggolt a lábaim elé, tenyerébe fogta az ölemben fekvő kezeimet. Forró bőre jólesőn melegítette az idegességtől kihűlt ujjaimat. Felnézett rám, mélyfekete tekintetét a tekintetembe fonta.
     – Úgy látom, a druidáknál másképp működnek a dolgok, mint a való világban, szóval beszéljünk át pár dolgot – mondta komoran. – Ha veszélyt látsz, elfutsz előle, nem pedig bele a közepébe. Világos?
     – Világos – Hangomat elnyelte a torkomban dobogó szívem. Nyeltem egyet. – Világos.
     – És ha azt mondom, menj, akkor nem állsz le vitatkozni, hanem mész. Világos?
     – Világos.
     – Nem várod meg, hogy bűbájt vessek ki rád.
     – Nem várom meg.
     – Na persze – sóhajtotta lemondón. Felemelkedett, de csak annyira, hogy mellém ülhessen, és a kezemet egy pillanatra sem engedte el. – A harcra kellett figyelnem, nem tudtam megtörni Hena bűbáját. Tegnap beszéltem a nagynénéddel, és ő azt mondta, semmi sem történt amíg össze voltatok kapcsolódva. Kiabált veled, gyűlölködött és átkokat szórt rád.
     Lesütöttem a szememet és próbáltam küzdeni a rám törő zavarral.
     – Így volt. Sosem sejtettem, hogy ennyire gyűlöl.
     – Hol a karpereced? – kérdezte nyersen.
     Riadtan kaptam fel a fejemet. Brayan a csupasz csuklómra meredt.
     Még a merénylet estéjén vettem le az ajándékát, és most ott pihent a szekrényem legmélyén ruhák halma alatt. Azután, hogy lelepleződött a piszkos kis titka, végképp nem bízhattam benne. Igaz, a karperec elnémította az építkezést, de nyugodt szívvel feltételezhettem volna, hogy más bűbájt is rejthet. Ki tudja, talán étvágyat gerjeszt, hogy élvezettel figyelje a hízásomat. Talán gyengíti, és idővel el is veszi a saját tündérmágiámat.
     – Levettem.
     Elengedte a kezem és arrébb csúszott a heverőn.
     – Azt látom. Akkor még egyszer megkérdezem. Mit mondott neked Hena? – Hangja vontatott volt, szinte már fenyegető.
     – Már mondtam. Hogy gyűlöl.
     – Még nem találkoztam senkivel, aki nálad rosszabbul hazudna. Nem is értelek. Te is tudod, hogy felesleges az erőlködés, így vagy úgy, de elmondod az igazat.
     Kirántottam a kezem a kezei közül, felpattantam a heverőről és csak jó pár lépésnyi távolságból fordultam vissza hozzá.
     – Nem teszed meg! Ha neked is lehetnek gonosz kis titkaid, hát nekem is hadd legyenek, még akkor is, ha csak egy druida vagyok. Nem kellenek a legmélyebb gondolataim ahhoz, hogy jót nevess rajtam.
     Elképedve nézett rám.
     – És most, ha megengedek, visszatérek a cellámba.
     Elindultam kifelé, és ő nem állított meg. Csak akkor fordultam meg, amikor a kezem már a kilincsen pihent.
     – Ha már azt mondtad, hálával tartozol nekem, be is hajtanám. – Idegesen kotortam ki az arcomból egy hajszálat.
     Brayan már felállt a heverőről, de tekintetét a padlóra szegezte, úgy tűnt, mélyen töpreng valamin. Vagy csupán nem bírt rám nézni, ahogy azt Hena mondta.
     – Kérj, amit csak akarsz.
     – Van egy barátnőm a kolostorban. A legjobb. Winifred. Eddig sem viselte jól az ottani életet, de most, hogy nem vagyok ott, hogy támogassuk egymást, a szenvedései csak szaporodtak. Szeretném meglátogatni. Nem tartana sokáig, két-három hét.
     Brayan nem válaszolt azonnal, és még amikor megszólalt, akkor sem nézett rám.
     – Meghívom ide, Bástyavárba. Ha tényleg annyira nyomorult a kolostorban, biztos örül majd, ha kiszabadulhat. Neked pedig társaságod lehet.
     Eddig sem bízott bennem, ezután a beszélgetés után még inkább nem fog. Félt, hogy szökni próbálok, és jogosan tette. Ha egyszer eljutok a kolostor kapujáig, többé ki sem dugom az orromat a biztonságos falak mögül.
     Kipréseltem magamból egy köszönömöt. Az ajtó felé fordultam, de ahelyett, hogy kirontottam volna rajta, nem mozdultam. Erőt gyűjtöttem ahhoz, amire készültem. Nem mertem a szemébe nézni, ezért hát az ajtónak mondtam el mindent, ami a szívemet nyomta.
     – Kérlek, fontold át a lehetőségét annak, hogy hazaengedj. Nem kérek mást, csak hogy gondolkodj el rajta. Próbálom megérteni, mi vezérelt titeket, amikor kinevettetek, talán tényleg nevetségesen is viselkedtem, csak még nem látom át a világ dolgait, és egyszer, ha már elég bölcs leszek hozzá, meg is értem, mi történik most körülöttem. De jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy haza szeretnék jutni. Hetekig, hónapokig voltam itt, abban reménykedem, hogy elég volt neked ennyi.
     Hallottam a lépteket, de nem volt elég időm, hogy cselekedjek. Brayan a vállamnál fogva maga felé penderített, és megcsókolt. Az érintése pillanatában üstdobszerű puffanást hallottam, és a körülöttem lévő világon végighullámzott valamiféle erő, mint amikor a zavartalan tükrű tóba belehajítanak egy kavicsot. A világmindenség volt a tó, mi pedig a kavics.
     Szétváltunk. Oldalra fordítottam a fejem, és így még láthattam, ahogy az utolsó hullámok lassan lecsillapodnak és Brayan szekrényének körvonala ismét görbéből egyenesbe rendeződik.
     Brayan is a hullámokat figyelte. Amikor végleg elcsitult körülöttünk a világ, rám nézett. Kezével óvatosan végigsimított az egyik hajtincsemen, majd belenézett a szemembe.
     – Nem, nem engedlek haza.
     Megperdültem és végrekimenekültem onnan. Csak messze akartam lenni. Minél messzebbre tőle. Máramennyire ő engedte.

⤞⨳⤝