A Mágus és a druidalány ✔

A Mágus

     Testem minden porcikája görcsbe szorult. A kezem jéghideg volt, mégis izzadt. Ujjaimat dörzsöltem a tenyerembe, hátha ezzel sikerül elkennem a nedvességet. Néztem, de nem is láttam, merre megyünk. Követtem a fiút boltívek alatt, ajtókon keresztül, folyosókon végig, míg egy hatalmas, kétszárnyú ívelt faajtó előtt álltunk meg.
     Magától nyílt ki és én szinte berepültem rajta. Alig bírtam megtartani az egyensúlyomat. Azóta sem tudom, löktek-húztak-e, vagy más erő vonzott be.
     A helyiség hatalmas volt, falaira fegyvereket, pajzsokat és zászlókat feszítettek ki, rajtuk nemesi házak, nemzetségek címere.  Az apám várában is volt egy hasonló terem. Ott ettünk, ittunk, ünnepeltünk. Ez a terem azonban fájdalmasan kongott az ürességtől, sehol egy teremtett lélek, kivéve a férfit a végében. 
     Először nem is figyeltem fel rá. A rám törő honvágy, az apám és a gyerekkori otthonom utáni vágyakozás töltötte ki a gondolataimat.
     Aztán lassan tudatosult bennem a látvány, és azon nyomban meg is babonázott. Kilencéves korom óta nem láttam férfit, félmeztelen férfit pedig soha életemben, és most ott volt egy. Mégsem az történt, amire számítottam. A rettegés helyett lázba hozott a látvány. Gyermeki kíváncsiság kerített a hatalmába.
     Úgy tűnt, a férfit a ruhátlanság nem hozza zavarba, még akkor sem húzta össze magán a laza vászoningét, amikor beléptünk. Hátradőlt a magas támlájú, már-már trónszerű székén, karjait, lábait szétvetette, szemét félig lehunyta. Lábai között egy lenge ruhás nő térdelt, és mintha bólogatott volna.
     − Az ég szerelmére! − fakadt ki Teresa méltatlankodva. A vállamnál fogva elfordított, hogy ne láthassam a mágus és a nő párosát.
     − Úgy sejtem, a nekem szánt druida - szólalt meg Brayan rekedten. − Na de melyik a kettő közül? − Szavait halk kuncogás kísérte.
     Hátralestem a vállam felett, de Teresa durván visszalökte a fejemet.
     − Tippelek. A csíkos hajú lesz az − folytatta Brayan.
     Soha senki sem kételkedhetett abban, hogy a Tó asszonyának vérvonalából származom, elég volt rám nézni. A fehér-vörös tincsek, a jellegzetes csíkos haj a Tó asszonyának sajátja, és ember nem tudta leutánozni. Mára ennyi maradt a tündérek külső jellegzetességeiből. Ami a többit illeti, a családunk nem hiába annyira büszke a származására.
     − Kérem − szólalt meg Teresa. − Talán felöltözhetnél, mielőtt a Tó asszonyának leszármazottjával, a Neterfor klán fejének és a Hármas Istennő legfőbb papnőjének gyermekével szólsz.
     − Nem mondod? Ez mind? Egyszerre? −  csúfolódott Brayan. A nő élesen felkacagott. − Na, fordulj meg, druidalány, hadd lássalak.
     − A neve Zeiya − fakadt ki Teresa felháborodottan. A szorítása a vállamon gyengült, amit engedélynek véltem. Zakatoló szívvel, lassan fordultam meg. Brayan, a Mágus addigra már kiegyenesedett ültében, a nő pedig a trónszéke karfájára telepedett. 
     − Gyere ide − kért Brayan.
     Utólag beismerem, mindössze annyi hibát vétett, hogy nem tette hozzá, légy oly kedves hozzám, vagy légy oly szíves, úrnőm. De akkor és ott ennyi is elég volt ahhoz, hogy felforrjon a vérem. Egy határszéli mágus ne parancsolgasson nekem! 
     Kihúztam magam, és bár Teresa megtette az első lépést a mágus felé, én nem mozdultam.
     − Mondom, gyere ide! − szólt rám ezúttal már erélyesebben Brayan, de megmakacsoltam magam. Teresa odasúgott, kérlelt, de én csak azért sem. A kongó terem némaságában szinte hallottam, ahogy a nagynéném visszafojtja a lélegzetét.
     A következő pillanatban a lábaim maguktól mozdultak, és ütemes tempóban, esetlenül útnak indultak. Annyira váratlanul ért a varázslat, hogy először majdnem orra buktam. Ez a legalja mágus képes volt mágiát használni velem szemben! Próbáltam úrrá lenni rajta, minden erőmmel küzdöttem, de csak annyit értem el, hogy majdnem elestem, a lábam pedig szilárdan tartotta a célt és lépdelt tovább.
     Végül megadtam magam, de a dühöm újult erővel csapott fel. Tudtam, most aztán megmondom a magamét ennek a határszéli senkiházinak, és azt nem fogja megköszönni. Csakhogy nem számoltam azzal, hogy még sosem láttam közvetlen közelről egy T'Dragot harcos mágust. 
     A lábaim engedelmesen megtorpantak Brayan előtt. A tekintetünk találkozott, és abban a pillanatban a szemem sarkából megláttam az első fénylő szemcsét. Amikor odanéztem, a láthatatlan levegő gomolygott körülöttem, apró fehéren ragyogó pontok lebegtek mindenfelé, akár porszemek a fénycsóvában. Ragyogásukkal megvilágítottak, fénygömbbe zártak engem. A légben bújó vibrálás a bőrömet bizsergette, libabőr lepte el a testemet, a szőrszálaim az égnek meredtek. Tátott szájjal gyönyörködtem a látványban. Kinyúltam, hátha megfoghatom az egyik közeli pontocskát...
     Brayan csettintett az arcom előtt. A nő megint felkuncogott.
     − Arról nem volt szó, hogy holdkóros − mondta Teresának. 
     Először nem is értettem, mit akar. A lenge ruhás nő kárörvendő vigyorral figyelt, szinte hallottam a gondolatait: hát ez buggyant, mi is jól jártunk, hogy a nyakunkra ültetik. Teresa riadtan meredt rám. Az unokahúga az üres levegőbe nyújtogatta a karját, a nagy semmi után nyúlva. Nem csoda, hogy aggódott.
     Még épp időben néztem Brayanra, hogy lássam, tekintetével egy kósza fénypöttyöt követ, ami kecsesen ellibegett az arca előtt. Ugyanaz a fénygömb, ami engem körbeölelt, őt is bevonta a ragyogásával. Mintha összezártak volna minket egy csendes, szűk helyre, amin túl minden természetellenesen szürke, homályos. 
     Vajon ő is érzi? És miért nem nyűgözi le úgy, mint engem? A magyarázat kézenfekvő. Vagy egy bárdolatlan tuskó, vagy nem először látja a pontokat. Ez utóbbit valószínűbbnek tartottam.
     Brayan váratlanul elszakította a tekintetét a ponttól és rám nézett.
      − Nem ragyás − állapította meg. − Ebben nem hazudtatok − mondta Teresának.
     − Én nem vagyok druida − védekezett Teresa a ki sem mondott váddal szemben. Brayan nem szólt, csak megvető pillantást vetett rá.
     A fénypontok, a vibrálás, és a körém vont fénygömb szép lassan elhalványult, elcsendesedett. A fejemet forgatva kerestem az utolsó kis pöttyöket, hogy elbúcsúzhassak tőlük. Talán többé nem is látom őket. 
     Brayan előrehajolt ültében, alkarjával a combjára támaszkodott. Ezüst haja az arcába hullt, ahogy az arcomba nézett. 
     Összezavarodva néztem vissza rá. Egy régi sebhely nyoma húzódott a szemöldöke felett, az álla vonalán egy hosszabb, alig látható hely szaladt végig.  Mondták, hogy nagyszerű harcos, de van olyan jó, mint az apám?  
     Gyermeki kíváncsisággal térképeztem fel Brayant, a harcban edzett harcost. Tekintetem lesiklott a felsőtestére, amit még mindig nem fedett el. Mellkasát, vállait és karját több tetoválás díszítette, vékony vonalakkal felrajzolt, kékesfekete rúnák és körvonalak egymás hegyén hátán. Biztos voltam benne, hogy sokkal komolyabb okkal viseli ezeket, mint az apám harcosai a saját tetoválásaikat, akik a küzdelmekben legyőzött ellenfelekre emlékeztek így.
     A legkülönlegesebb mégis a szeme volt.  Egyenesen a szemembe nézett, láttam az íriszét, ami annyira sötét volt, hogy már majdnem összefolyt a pupillájával, és abban a feketeségben kirajzolódott egy sápadt-sárga holdsarló.
     Brayan az égre emelte a tekintetét, felsóhajtott és megint csettintett egyet közvetlenül az arcom előtt. Megrázkódtam. 
     − Ébresztő, druidalány, dolgunk van. 
     A csettintgetése, pimasz hangsúlya és a szemforgatása felidézett bennem minden sértést, amit el kellett szenvednem miatta. Úgy éreztem, a tüdőm friss levegővel telik meg, és már nyitottam a számat, hogy elmondjam a véleményemet. Ő viszont gyorsabbnak bizonyult:
     − Tisztázzuk egyszer és utoljára. Ha mondok valamit, te megteszed. Ne játsszuk ezt el még egyszer. − Közönyös volt. Nem én lehettem az első, akit be kellett törnie. 
     − Ahogy azt te elképzeled − fakadtam ki sértetten. − Velem így nem bánhatsz, nem a szolgád leszek, hanem a...
     − Zeiya − szólalt meg mellettem a nagynéném. Dühödten fordultam hozzá.
     − Hallottad, hogy beszél ez velem? Hogy mehetnék hozzá, ha még a legkisebb tiszteletet...
     − Hogy mit hogyan tehetnél? − szakított félbe Brayan. A hangjában megbúvó sötét gúny balsejtelemmel töltött el, de nem törődtem vele. − Súlyosan el vagy tévedve, druidalány.
     − Téged senki sem kérdezett! − dörrentem rá. − Ez meg miről beszél? − kérdeztem Teresától.
     − Zeiya...
     − Ébresztő, druidalány. Tenyészkanca vagy, nem több.

⤞⨳⤝