A Mágus és a druidalány ✔

Az Yteryn küldöttség

     Yola abba a terembe terelt, ahol az első napon találkoztam Brayannal.
     Ezúttal minden más volt. Brayan ugyanott, a terem végében, a trónján ült, de Izolda helyett megtermett férfiak vették körbe: a harcostársai és legfőbb tanácsadója. Minden harcos viselte a teljes fegyverzetét, és Brayan kardja is kéznél volt a trón oldalának döntve.
     A harcosok mögött Hena és Izolda, a vár urának kedvenc ágyasa állt.  Valaki úgy gondolhatta, a gyönyörű nők látványa emelné Bástyavár dicsfényét, de ez sem vallott Brayanra. 
     A helyiség ezúttal zsúfolásig megtelt emberekkel.
     − De miért gyűlt össze mindenki? – kérdeztem.
     − Sokan csak azért jöttek, hogy megnézzék maguknak a Mágust. Azok, akik nem a várban élnek, és nem itt dolgoznak. Ők nem láthatják minden nap, mint mi, és ilyenkor jönnek fel, hogy végre láthassák. A várban lakók a küldöttségre kíváncsiak, néhány embert pedig csak a megállapodás érdekli. Azokat, akiket érint. 
      A nézelődés közben nem vettem észre, hogy Yola megállás nélkül terel előre a fal mentén. Hamarosan a terem végében találtam magam a többi szolgáló között. És ez még nem volt elég, Yola ezután ügyes mozdulatokkal a trón felé irányított. 
     Hena és Izolda mögött álltunk meg. 
     Brayan felfigyelhetett a mozgásra, mert felénk fordította a fejét. Egyenesen rám nézett, holott tökéletesen beleolvadtam a szolgálók hadába. Nem vagyok biztos benne, hogy jól láttam, de mintha egy szemvillanásnyi időre a szemöldöke felcsusszant volna a homlokára, majd megint előre fordult. 
     − Bort! – szólalt meg.
     Ez szánta büntetésnek. Szolgálóként a parancsait teljesíteni úgy, hogy nem tehettem ellene semmit. Nem fordíthattam hátat, nem hagyhattam faképnél és főleg nem önthettem az arcába azt a nyamvadt bort. 
     Yola a kezembe nyomott egy kupát és finoman meglökött. Nem volt helye a tiltakozásnak. Utat törtem Hena és Izolda között. A bor nagyokat lötyögött a teletöltött ezüstkupában, de nem gondoltam, hogy ennyire vészes a helyzet.
     Izolda lett a szerencsés, akinek a ruháján a vörös ital végezte. Riadtan figyeltem, ahogy a folt szétterjed a lágy anyagon. Izolda felháborodásában visszafojtotta a lélegzetét.
     − Elnézést – hebegtem. Brayanra néztem, ő kifejezéstelen arccal figyelte a közjátékot.
     − Mondom, bort – ismételte határozottan. Yola kiragadta a kezemből a majdnem teljesen üres kupát, és egy újat nyomott a helyére. Kábultan indultam Brayan felé.
     − Ezért még megfizetsz, te kis patkány – szűrte a fogai között Izolda. Hátralestem a vállam felett, és még láttam Henát, ahogy elrejti a mosolyát. Lehet, hogy felismert, vagy csak a káröröm mosolyogtatta meg, hiszen foltos-mocskos ruhában Izolda nem mutatkozhatott a Mágusuk mellett. 
     − Hol a fészkes fenében van a borom? – csattant fel türelmetlenül Brayan. Odasiettem hozzá, de mielőtt átnyújthattam volna a kupát, rám mordult. – Ha egy csepp bor is rajtam végzi, borban fojtalak meg. – Aki hallotta, felnevetett.
     Ha a saját ruhámat, sőt, ha az ágyasok ruháját viselem, könnyedén visszafeleselek, de a szolgálók durva, lealacsonyító öltözékében képtelen voltam megszólni. Összeszorított szájjal nyújtottam át a kupát. Brayan közönyös arccal belekortyolt és visszaadta.
     − Maradj itt! – vakkantotta nekem rám sem nézve. − Van egy olyan érzésem, hogy az elkövetkező egy órában szükségem lesz a borra. − Megint nevetés harsant. Tettem egy lépést hátra, hogy meghúzódjak a trón mögött, de rám pillantott. – Gyengeelméjű vagy talán? Mondom, maradj ott, ahol vagy.
      A trón mellett? Egy szolgáló? Az ágyasok előtt, a harcosok között? Valaki óriásit csípett a felkaromba, de ki hibáztathatta ezután? Ösztönösen húztam előre a vállamat, ami nem kerülte el Brayan figyelmét. 
     − Szólíthatjátok Yteryn klán küldöttségét – harsogta Brayan első számú tanácsadója, Vragend.
     A csontig hatoló rettenet tört rám. 
     Az Yteryn törzs mind közül a legkegyetlenebb. A történetek arról, miket tesznek a foglyaikkal, miféle pusztítást végeznek az elfoglalt falvakkal és városokkal, minden gyerek legrettegettebb rémmeséje. Nem kímélnek senkit, magukkal viszik, aki él és mozog, és napokig, hetekig kínozzák őket.
     És ezek a szörnyetegek az apámat tartották a legádázabb ellenségüknek.
     Amióta a kolostorban éltem, nem egyszer próbáltak kiragadni a falak mögül, hogy engem eszközül használva térdre kényszerítsék az apámat, és a Neterfor klánt. Nem is kérdés, miért jöttek, Brayan mégis fogadta őket.
     Ami még rosszabb: a szolgálólányok lealacsonyító ruhájába öltöztetett, hogy így is megalázza az apámat.
     A fülem zúgott, a szívem képtelenül gyorsan dobogott, ahogy figyeltem a címeres pajzsot hordozó fiút. A kék-piros sávos alapon a sólyom. A fejemet forgattam segítségért. Hol vannak a testőreim? Hol van bárki, aki segíthet?
     A termet kétségbeesetten pásztázó tekintetem összeakadt Brayan tekintetével. Szólhatnék neki. Megkérhetném, és ő engedélyt adna a távozásra. De miket is képzelek! Ő volt az, aki beengedte ide ezeket a szörnyetegeket, hogy gondolhatom, hogy ezután segít abban, hogy elmeneküljek a közelükből?
     A pajzshordozó mögött feltűnt a küldöttség vezetője, és a többi pompázatos ruhába öltözött vérengző, kegyetlen gyilkos. Lassan araszolni kezdtem hátrafelé, de szinte rögtön hegyes könyök döfött a hátamba.
     − Ne lökdösödj, ribanc! – suttogta Izolda.
     Nem volt menekvés. Visszahúzódtam a trón mellé. Reszketeg ujjakkal igazítottam meg az álarcot. Tudtam jól, hogy a küldöttség tagjai nem ismerhettek fel, hiszen sosem láttak, de így is legszívesebben a trón támlája mögé kucorodtam volna. 
     Az Yterynek természetesen nem jöttek üres kézzel. Ketten-ketten egy arannyal jól megpakolt ládát cipeltek. A tróntól nem messze leejtették a padlóra, majd lassan felnyitották a tetejét, hogy Brayan ráláthasson a tartalmukra. Az emberek elismerő sóhaja visszhangzott a teremben. Ez igen, ezt a sok aranyat meg kell becsülni.
     − Etyr vagyok. Torv, az Yteryn klán vezére az üdvözletét küldi általam, és nagyrabecsülése jeléül küldi ezt az ajándékot neked – kezdte a küldöttség vezetője. Milyen választékosan beszél. Vajon hány gyerek kínhalála szárad a lelkén?
     − Szép – mondta közönyösen Brayan. – És mit kér cserébe Torv, az Yteryn klán feje?
     − Értékelem, hogy nem kertelsz – hízelgett Etyr -, megkönnyíted mindannyiunk dolgát.
     − Akkor te se kertelj.
     − Igaz. Torv a tündérlányt szeretné.
     A teremben izgatott moraj futott végig. Megremegett a szám. Már azon járt az eszem, mi fog történni, miután átadnak ezeknek. Vajon az, hogy tündérek leszármazottja vagyok, megment a hosszas kínzástól? Az is lehet, hogy váltságdíjat fognak kérni apámtól. Dehogy. Azt fogják kérni, hogy adja fel magát értem. Az apám nem tökéletes apa, de sosem hagyná, hogy az Yterynek keze között kínlódjak. 
     És ha az apám a markukba kerülne... Megszédültem a rettenettől.
     − Bort.
     Időbe telt, míg felfogtam, hogy ez nekem szól. Remegő kézzel nyújtottam át az újratöltött kupát Brayannak, de közben képtelen voltam levenni a szemem Etyrről. Valami rászorított a kezemre. Kíváncsian néztem oda, és ezzel végre elengedtem az önkínzó gondolatokat is. Brayan, miközben átvette tőlem a bort, ujjaival rászorított a kezemre. Még csak rám sem nézett, miközben egy aprót billentett a poháron. Egy korty bor löttyent a zekéjén. 
     Elengedte a kupát és gyilkos tekintettel nézett fel rám.
     − Megmondtam – szólalt meg ridegen. − Ha rám öntöd a bort, hetekig pácollak egy hordóban. Hónapokig fogsz a pincében poshadni.
     Először azt hittem, ez a büntetésem, a kínzásom része, de ahogy a szemébe néztem, megértettem, hogy ezzel üzenni akart. Nem fog kiadni ezeknek, esze ágában sincs, sosem volt. A levegő, amit ijedtségemben bent tartottam, most apró sóhajként szakadt fel belőlem, és azt hiszem, ő is meghallotta.  
     Egy kaszáló mozdulattal arrébb hessentett, és megint Etyr felé fordult. 
     − Miféle tündérlányról beszélsz? – kérdezte.
     − Tisztes neve Zeiya, és a Neterfor klán vezérének a lánya. Torv magának akarja.
     Brayan tökéletesen színészkedve összenézett Vraganddal.
     − Azt hiszem, tudom, kiről beszélsz. És miért kéne a te vezérednek ez a lány? – vonta fel a szemöldökét.
     − Úgy vélem, hogy ez nem tartozik...
     − A lányt nagyon fontos és befolyásos emberek bízták rám, nem adom ki csak úgy szireszóra. Mondj egy jó okot!
     Etyr feszengett, azon tépelődött magában. Aggasztotta a teremben összegyűlt tömeg, és az, hogy Brayan nemcsak egy határszéli mágus, hanem Camelot hű barátja. 
     − Ismered a Neterfor klánt, te is tudod, hogy mennyire nagyra vannak magukkal, a nevükkel, és azzal, hogy mennyire régre nyúlik vissza a nemzetségük gyökere. Torv megunta, hogy túl nagy a szájuk, megleckéztetné őket.
     Brayan előrehajolt.
     − Idejössz a váramba, elém állsz, kéréseid vannak, és még van képed a szemembe hazudni? – Hangjában fenyegetés feszült.
     A teremben szikrázott a levegő. A harcosok büszkén kihúzták magukat, az emberek lopva összemosolyogtak. Mégis mit képzelt ez az ostoba nyomorult? A Mágust nem lehet becsapni! Az ő Mágusukat ugyan soha!
     Etyr arca már bíborvörösben játszott, izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán.
     − Rendben. Legyen – fakadt ki ingerülten. – Torv nem akar mást, mint a neki járó igazságot. A lány apja egyszer legyőzte Torvot egy igazságtalan és egyenlőtlen küzdelemben. 
     − Azt egyből gondoltuk, hogy szerintetek igazságtalan volt – szólt közbe egy harcos, mire a terem felnevetett.
     − A szavamat adom, hogy egyenlőtlen küzdelem volt. A lány apja méltatlanul viselkedett...
     Az, hogy az apámat igaztalanul vádolják, megint elfeledtette velem, milyen ruhát viselek és hol vagyok. Felszisszentem és valószínűleg kitör belőlem az apám lánya, ha Brayan nem szólal meg.
     − Bort! És ha lehet, most a kezembe kérem! − A teremben hullámzó nevetés összezavart. Szórakozottan néztem Brayanra. Tekintetében színtiszta figyelmeztetés ült, egy újabb üzenet: maradj nyugton! A kezébe nyomtam egy újabb kupa bort, mire megint arrébb hessentett, hogy folytathassa Etyr gyötrését.
     − Szóval a vezéred, Torv elégtételt venne, de ehhez nem talált jobb módot, mint megkaparintani magának egy ártatlan lány? − A teremben felháborodott moraj hullámzott végig. – Dicső és bátor tett.
     − Nem ezt mondtam – tiltakozott Etyr kínlódva.
     – És mi a terve a lánnyal? – Brayan megvetőn méregette a férfit. − Zsarolás? Kínzás? Megrontás?
     A férfiak káromkodtak, a nők sápítoztak, néhányan odakiabáltak Etyrnek pár keresetlen szót. A küldöttség vezetője megelégelte a dolgot és stratégiát váltott. Büszkén kihúzta magát.
     − Torv általam biztosít arról, hogy bármennyit kérsz a lányért, megkapod.
     − Bármennyit? – visszhangozta Brayan gúnyosan. − Ez jó ajánlat, meg kellene fontolni, ugye? – nézett fel a mellette álló Vragendre. – Gyerünk, számoljuk ki, mennyit ér az a lány aranyban. Az egyik legerősebb klán vezérének lánya, a szeme fénye. Az máris biztos nagyon sok, ugye?
     Vragend egy egetrengetően nagy összeggel válaszolt, és Brayan egyetértőn rábólintott.
     − Aztán ott van az is, hogy a druida főpapnő az anyja, az mennyit érhet? – Vragend újabb vagyont mondott. – Ráadásul tündérvér is folyik az ereiben. – Vragend szándékosan vicces arcot vágott, a szakállát simogatta, busa szemöldökét ráncolva a plafonra meredt, és mintha elmélyülten számolna, némán mozgott a szája. A terem hatalmasat kacagott rajta.
     − Vragend esze bemondta az unalmast. Ilyenkor eltart egy darabig, amíg újra működőképes lesz, és nem hiszem, hogy sokra mész az eredménnyel. Inkább ne akard megvárni. – Brayan nem is nézett Etyrre, miközben csúfot űzött belőle, az emberekkel együtt ő is Vragend arckifejezésén mosolygott.
     − Mint mondtam, bármekkora összeget kifizetünk – ismételte a küldöttség vezetője hepciásan. Brayannak nem tetszett a hangnem, mert odakapta a fejét és felhúzta a szemöldökét.
     − Bármennyit, mi? – dörrent rá. Felállt és lassan Etyr elé vonult. A levegő megdermedt, mindenki lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. – Idejössz, és azt hiszed, a szennyes, véráztatta aranyaddal elérheted, hogy kiadjak egy ártatlan lányt neked és a gyáva gazdádnak, és szótlanul tűrjem, hogy kedvetekre játszadozzatok vele. Nem kapsz tőlem semmit, nem adom ki neked a tündérlányt, nem adnék a kezedbe még egy kóbor kutyát sem adnék a kezedbe, bármennyit is ígérnél érte. – Szavait örömujjongás követte.
     − Már a gondolatért is fel kéne lógatnom titeket, de nem teszem. Azt remélem, a nyomorult gazdádban lesz annyi bátorság, hogy eljön ide, és szembenéz velem, mert neki is van egy kis mondanivalóm. Ha úgy tartja kedve, hát hozza a klánnak csúfolt szedett-vetett bandáját is. – A trón körül álló harcosok egymásra vigyorogtak annak örömére, hogy a közeljövőben talán igazi harcban lesz részük.
     − Ezután arra számíthatsz – nyögte ki nagy nehezen, remegő hangon Etyr.
     − Alig várom. Addig pedig takarodj és vidd a mocskos aranyadat is – mondta hűvösen Brayan.
     Etyr kihúzta magát és próbált minél büszkébben, de főleg minél gyorsabban kijutni a teremből. Gyér kuncogás kísérte, de a legtöbben már nem is figyeltek rá.
     Miközben Brayan visszavonult a trónhoz, tekintete összeakadt az enyémmel.
     Yola lépett hozzám, hogy kivezessen. Amikor az ajtóból visszanéztem, Brayan nem is látszott az emberek gyűrűjétől. 

⤞⨳⤝