A Mágus és a druidalány ✔

A bőrkötél

     Éktelen hangzavar szakított félbe. Mintha az egész vár ránk akart volna omlani. Bármerre néztem, úgy éreztem, abból az irányból jön a lárma, mintha teljesen körbevett volna.
     Volt ott minden: kalapácsolás, kopácsolás, egymásra boruló kövek dübörgése, emberi trappolás, elfojtott kiabálások. A falak és a padló beleremegett a lelkes munkába.
     Még Brayan is megállt. Nem forgatta a fejét, nem kereste a hangok forrását, mint én, hanem engem figyelt. Igaz is, övé a hely, bizonyára tudja, hol verik szét a várát késő éjjel.
     − Ez egy őrültek háza – kiabáltam neki. – Nálatok ilyenkor szokás építeni és rombolni.
     Mondott valamit, de egy szavát sem hallottam a hangzavarban.
     − Tessék?
     Előttem termett és közelről megismételte:
     − Ne kiabálj. Amit hallasz, az nincs.
     Lebontotta a csuklójáról az egyik bőrkötelet és a karomhoz nyúlt. Nem is sejtettem, mi szándéka lehet azzal a zsinórral, de eszembe sem jutott, hogy rosszat akarhat. Ennek ellenére megrezzentem, amikor ujjai a bőrömhöz értek. Elhúzódtam és leszegtem a tekintetemet.
     Megállt és várt. Várt arra, hogy észhez térjek végre.
     Valószínűleg egy ostoba csitrinek tartott, aki még azt sem viseli el, ha hozzáérnek. Nem tévedett sokat. Miután a pillanatnyi ijedtségem elmúlt, odanyújtottam a karomat, de nem mertem felnézni, szégyelltem magam a gyerekes viselkedésem miatt.
     Gyorsan rácsomózta a csuklómra a bőrkötelét. Miközben a mozdulatait figyeltem, a fáklya fénye megcsillant a bőrzsinóron. Mágia. Bűbájt vetettek ki a kötélre.
     Elengedte a zsinórt és az elviselhetetlen lármát egycsapásra elvágták.
     − Köszönöm. – A mutató- és a hüvelykujjam között pörgettem a kötelet. – De akkor most te fogod hallani.
     − Inkább én, mint te. Te még kipihenten is elviselhetetlen vagy, nem akarom tudni, hogy milyen, amikor nem tudsz aludni. Hordd és nem lesz baj. – Tekintete a csíkos hajamra siklott.
     Ezért volt hát. Brayant meglepte, hogy hallom a ricsajt, talán azért, mert a legtöbben semmit sem észlelnek belőle. És én, a Tó asszonyának leszármazottja, azon szerencsés kevesek közé tartozom, akik megadatott, hogy beszakadhat a dobhártyája. 
     − De mi volt ez a hangzavar? – kérdeztem. Brayan ellépett.
     − Nem hallottad, druidalány? Valahol valakik valamit építenek. Most menj aludni! – Megint elindult a lépcső felé.
     Csakhogy sokkal izgatottabb és kíváncsibb voltam annál, hogy válaszok nélkül aludni térjek.  Elfeledkeztem a rám erőszakolt határokról, utánaléptem és megérintettem a felkarját. 
     − De miért nem válaszolsz? Kik építenek? Mit és hol?
     Lassan visszafordult hozzám, fagyos tekintetétől megremegett a gyomrom. Már megint mit gondolhat? Ez a szerencsétlen nem viseli el, ha hozzáérnek, nyúlkálni viszont nem szégyell!
     Riadtan húztam vissza a kezem és elhátráltam. Brayan pillantása lesiklott a hálóköntösömre, ami alól kikandikált az ágyasok hálóruhájának csipkés szegélye. Sietve összehúztam magamon a köpenyt.
     Brayan szeme összeszűkült, majd gúnyosan felhorkant.
     − Takarodj a szobádba! – mordult rám. − Ha pedig még egyszer szökni próbálsz, nem rajtad állok bosszút, hanem a nagynénéden. 

⤞⨳⤝