A Mágus és a druidalány ✔

Az elrejtett terem titka

     Aznap este Winifredet sem hívták meg a vacsorára. Josefa megbecsült tagja volt a Cameloti udvarnak, tiszteletben kellett tartani az értékrendjét. Az ő szemében Winifred ugyanolyan druidának számított volna, mint én. Nem érdekelte, ki fia-borja, druida iskolában druida tanokat sajátít el, druida elvek szerint él, vagyis ízig-vérig druida.
     Együtt vacsoráztunk, majd szokás szerint sietve aludni tértünk. Azt hiszem, Winifredre is ráfért már egy korai lefekvés azután, hogy több mint egy hétig késő éjszakáig Arthurral töltötte az iddőt.
     Sokáig húzódott a vacsora. Miközben Brayanra vártam, el is szundítottam. A kopogása ébresztett fel.
     – Mondd, hogy jó helyre viszel, mert ezután rám fér a kikapcsolódás – kezdte rögtön, ahogy kinyitottam az ajtót. Halványan elmosolyodtam.
     – Tetszeni fog. Azt hiszem.
     Nem beszélgettünk. Nem faggattam arról, mi történt a vacsorán vagy a vacsora után. Talán attól féltem, Josefa felemlegetett, és nem akartam volna tudni, miket mondott rólam. Ha szemtől szemben ennyire ocsmányul viselkedett, sejtettem, hogy a hátam mögött még rosszabb lehetett.
     – Zeiya – szólt Brayan fenyegtőn, amikor rájött, a kihalt torony felé vezetem.
     – Ne haragudj! – Könyörgőn néztem rá. – Unatkoztunk és...
     – Máskor ha unatkozol, szólj nekem. Biztos találok jobb elfoglaltságot.
     A lépcsősoron siettünk felfelé, amikor Brayan váratlanul megtorpant. Belekapaszkodott a korlátba, háta begörnyedt és levegőért kapkodott. Aggódva léptem közelebb hozzá.
     – Jól vagy?
     – Jól. Mindig éreztem, hogy kerülnöm kell ezt a tornyot. Ez erős és ősi.
     – Én itt még nem érzem – mondtam. – Szerintem ez nem azért van, mert erős, hanem mert hozzád kapcsolódik. Meg akarja mutatni azt, amit én is. – Brayan felnézett a következő lépcsőfordulóra. – Menni fog?
     – Remélem, megéri.
     – Biztosra veheted. – A kezemet nyújtottam. Belekapaszkodott és szépen lassan felbaktattunk a harmadik szintre.
     Brayan felnyögött, egész lényében megrázkódott. A keze kiszakadt a kezemből, és lehunyt szemmel elindult a befalazott ajtó irányába. Egy pillanatra sem nézett fel, egy láthatatlan erő vezette, átvette az irányítást a teste felett. Nem volt szüksége arra, hogy lásson, az az ősi varázslat vezérelte, amit réges-régen valakik maguk után hagytak. És mindennek egy célja lehetett: ha úgy alakul, akkor megóvni a titkos szobát, és ha eljön az ideje, feltárni az ajtót annak, akit megillet az, ami odabent rejtőzik.
     Brayannak.
     Brayan vakon gyalogolt tovább, majd megtorpant a befalazott ajtó előtt, de nem fordult felé. Még mindig lehunyt szemmel kitárt tenyerét rátapasztotta a falra. Érintése nyomán kék rúnák garmada ragyogott fel az ajtó helyére falazott köveken, velük együtt Brayan tetoválásai is felszikráztak.
     Lassan kinyitotta a szemét. Amint a falra nézett, a kövek megadták magukat, és egymás hegyén-hátán gurulva leperegtek a földre.
     A rejtett terem ajtaja kitárult. 

⤞⨳⤝

     A teremből elképesztő erejű világosság áradt ki és ráborult Brayan arcára. Még be sem lépett az ajtón, de mély áhítattal nézett be.
     – Ezt nem hiszem el – suttogta. Anélkül, hogy rám nézett volna, felém nyújtotta a kezét. Hagytam, hogy maga után vezessen.
     Velünk szemben kilenc embermagasságú szobor sorakozott félkörívben. Harcosok szobrai, és mindegyik más és más. Az arcvonásaik, a ruházatuk, a fegyvereik, a testtartásuk, de még a tekintetük is különbözött. Egyben hasonlítottak csupán: kezükben kürtöt és kardot tartottak. Nem kőből faragott, formázott holmik voltak ezek, hanem valódi penge és zeneszerszám.
     A körív bal szélére állított szobrot figyeltem. A valósághű arcvonásokat, a gondosan megformázott hajtincseket, a redőket az ujjpercek találkozásánál, a csizmája varratát.
     Minél tovább bámultam, a halványszürke gránittömb annál halványabb, fakóbb lett, míg a színek végleg kikoptak belőle, és a tömör szikla átlátszóvá vált. Mintha egy homályos, zsírfoltos üvegen át láttam meg a dús barna hajú, vaskos szakállú férfit, a szobor tökéletes mását.
     – Élnek – jelentette ki Brayan.
     – Legalábbis az, aki idehozta őket, és bűbájt szórt rájuk, hitt abban, hogy egyszer majd még élni fognak – mondtam.
     – Élnek és arra várnak, hogy eljöjjön az idő, amikor visszatérhetnek. – Felém fordult. – És mi van, ha sosem jön el? – Hangjából bánat áradt. Odamentem és hozzábújtam.
     – Ki tudja. Lehet, hogy nem véletlen az, hogy te találtál rájuk.
     – Te találtál rájuk.
     – Csak megmutattam az utat, hogy merre keresd őket, az ajtót egyedül te tudtad kinyitni.
     A szavaim szokatlanul sokáig visszhangoztak a teremben. Gyanakodva néztem körbe. Még mindig hallottam saját magam, mintha a hangok a falakról pattogtak volna ide-oda a teremben, és ahogy irányt változtattak, úgy változott a hangerő is. Hol hangosabban, hol halkabban szóltak, és lassan már  körbevettek minket. Idővel már nem is az én hangomon szóltak, valaki más beszélt, idegen mély, bús férfihang.
     Riadtan húzódtam Brayanhoz, aki védelmezőn átölelt, és közben mindketten a fejünket forgattuk arra, amerről éppen hallottuk a hangot.
     Akkor már nem is egy férfit hallottam, kórusban egyszerre többet. Néha úgy éreztem, láthatatlanul is körbe vesznek minket, az egyikük a közvetlen mellettünk szólalt meg, a másik a terem végében, a harmadik mintha a fejünk felett suttogott volna. És mindig ugyanaz a mondat.
     Te az utat mutatod, te kinyitod a kaput.
     Az őrült hangzavart egyik pillanatról a másikra elvágták, végtelen, fülsértő csend állt be. Még felfogni sem tudtuk, hogy véget ért az őrület, amikor a kürtök hirtelen rezegni kezdtek a szobrok kő ujjai között, és rezgő-kocogó hang töltötte be a termet.
     Brayan meg sem lepődött.
     – Igazunk volt. Kezdenek ébredezni.

⤞⨳⤝