A Mágus és a druidalány ✔

Accolon farkasai

     A suttogás bekúszott a homályos gondolataimba, de még nem fogtam fel az értelmét.
     − Ébredj már fel! 
     Forró levegő csapta meg az arcomat. A suttogáson kívül egy nyugtalan gondolat fészkelte magát a fejembe: túl közelről éreztem a forróságot.
     − Ébredj.
     Résnyire kinyitottam a szememet, de még ez is végtelen erőfeszítésembe került. A szét nem nyílt szempilláim függönyén keresztül egy szempár nézett vissza rám. Mielőtt bármit tehettem vagy gondolhattam volna, megint elsüppedtem a semmiben, de a természetellenesen sárga írisz képe tovább kísértett.
     − Ébredj már fel! – A hang parancsolón szólt, válaszul fenyegető morgás érkezett. Megint ugyanaz az érzés szűrődött át a tudatalattimon: túl közelről.
     − Hé, nem akarom bántani – mondta csendesebben a hang. – Most még biztos nem.
     Újabb morgás, hosszabb, mélyebb, és mintha mozgolódás is támadt volna körülöttem.
     − Szóval értitek, amit mondok. Vérfarkasok vagyok.
     Vérfarkasok? A rettegés azonnal magamhoz térített. A fejem kitisztult, ülő helyzetbe ugrottam, a szemem kipattant és keresni kezdtem a szörnyetegeket, akik nyilván máris az életemre törnek, és akik elől rohanni kell.
     Vérfarkasok helyett Brayant pillantottam meg... Eltöltött a bizonyosság, hogy már nem lehet semmi baj.
     − Maradj nyugton! – szólt rám. – Még a végén leesel.
     − Honnan? − Ahogy kicsúszott a kérdés, már kitisztult a teljes kép. Brayan alulról nézett fel rám. Bárhol is kötöttem ki, elég magasan voltam ahhoz, hogy ő teljesen hátradöntse a fejét, amikor felnéz rám.
     Egy sziklahalom közepén egy kitüremkedő széles kövön ültem, előttem egy farkas terült el szfinxszerű pózban, és a fülét hegyezve figyelte Brayant.
     A szemem sarkából oldalra néztem. Egy megtermett szürke farkas ült mellettem, nyelve enyhén kilógott, halk lihegését egészen eddig meg sem hallottam. A harmadik állat oldalára dőlve feküdt a hátam mögött. Nehéz volt elhinni, de csak úgy történhetett: akárcsak egy loboncos farkaskölyök, alvás közben a fejem a forró hasán pihent.
     Ilyen közelről esélyem sem volt arra, hogy elmeneküljek. Zsákmányul ejtettek, bespájzoltak és szépen lassan megeszegetnek.
     − Egek! Segíts! – néztem le Brayanra.
     − Nem hinném, hogy veszélyben vagy. – Tekintetét végigjáratta a vérfarkasokon, majd megállapodott a negyediken, akit addig észre sem vettem.
     A hatalmas, pompázatos, dús fekete bundájú állat egy távolabbi sziklán állt egyenesen Brayanra meredve, ugrásra készen. Ahogy a mágus ránézett, torkából rövid morgásszerű hang szakadt fel.
     − Téged védelmeznek. Nem tudok érted menni, neked kell lejönnöd. Egyedül – mondta, a szemét le sem vette a nagy farkasról.
     Lassan talpra álltam. A farkasok négylábra szökkentek, tekintetüket rám függesztették, mintha a lépteimet vigyáznák.
     − Hol van Teresa? – kérdeztem. Brayan röviden rám nézett.
     − A hálótermében alszik, gondolom.
     − Nekem azt mondták, idehurcolták, a te parancsodra.
     Brayan elhúzta a száját.
     – Megmondtam, ha még egyszer szökni próbálsz, megbánod. Szökni próbáltál, hát megérdemelted, hogy legalább egy éjszakára azt hidd, kihajítottam Teresát ide. Végül is ezt ígértem, ha megteszed. Gondoltam, megsiratod azt a boszorkányt, bár azt elképzelni sem tudom, miért tennéd. De persze te még véletlenül sem azt teszed, amire az ember számít. – Vetett rám egy gyors dühös pillantást. A farkasok toporogni kezdtek, az egyikük röviden felmordult.
     − Tehát csak el akartad velem hitetni, hogy Teresa itt van, de igazából nincs is itt?
     − Ezt mondtam, nem?
     Újabb morgás.
     − Vérfarkasként könnyű keménykedni – szólt oda a nagy farkasnak hűvösen Brayan. – Emberként állj ki, ha mersz.
     Alig tettem meg az első lépést, az apróbb sziklák és kavicsok meginogtak a súlyom alatt. Próbáltam felmérni a nyaktörés kockázatát. Vajon a vérfarkasok hurcoltak fel oda? És nem, akkor hogyan kerültem fel az egymásra halmozott apró kavicsok és sziklák legtetejére?
     − Az egyik legerősebb mágus nem boldogul egy vérfarkassal? – Legfőképp azért beszéltem, hogy eltereljem a figyelmemet az életveszélyről, ami rám lesett.
     − Ezekkel nem. Ne oda! – kiáltott rám. Riadtan kaptam vissza a lábam és ijedt-kérdőn néztem le rá. Rábökött az egyik pontra. Engedelmeskedtem az útmutatásnak és láss csodát, a Brayan által kijelölt kő szilárdan megtartott.
     − Miért? – kérdeztem, miközben lassan lépdeltem lefelé, mindig és csakis az ő utasítása szerint.
     − Ők Accolon farkasai. Oda! – Megint rámutatott egy kőre.
     − Accolon? Ő kicsoda?
     − Még nem hallottál róla? – Őszintén meglepettnek tűnt, de aztán elmosolyodott. – Talán kérdezd a nagynénédet. Vagy még jobb. Kérdezd az anyádat. – Volt a hangjában valami megvetés, ami egyszerre bántott és dühített. Miért nem mondja rögtön azt, hogy kérdezzem a mocskos kis druida barátaimat? Jobbnak láttam nem feszegetni a témát.
     Egy darabig szótlanul ereszkedtem tovább, amikor váratlanul rám szólt.
     − Onnan már leugorhatsz! − Bizonytalanul néztem le rá. – Elkaplak. – Kinyújtotta a karjait, de ezzel csak még inkább elrettentett. Nem tudom, meddig haboztam, de Brayan megunhatta, mert a köveket görcsösen markoló kezeim hirtelen szétnyíltak, és könnyedén hátra bucskáztam.
     Még sikítani sem volt időm, Brayan karjaiban landoltam. Talpra állított, és úgy engedett el, mintha ragályos beteg lennék.
     − Kezdem azt hinni, hogy te ezt élvezed – mondta morcosan.
     − Ki ne élvezné, ha mások cselekednek helyette – jegyeztem meg csípősen. Rögtön nekiláttam, hogy illően elrendezzem az öltözékem. Az ágyasok szégyentelen, lenge ruhájára rendeztem a köpenyemet. Amikor felegyenesedtem, észrevettem, hogy Brayan elmélyülten figyel.
     − Nekem azt mondták, tegnap szökni akartál − szólalt meg halkan.
     − Nem, egyáltalán nem akartam – válaszoltam csendesen. 
     Tudtuk, mit jelent ez. Valaki szándékosan megtévesztette Brayant abban a reményben, hogy ostobaságot teszek. Be is jött a számítása.
     − Vagyis a szándék megvan, de nem próbálkoztam vele − korrigáltam utólag.
     Az égre emelte a tekintetét.
     − Most hazaviszem – mondta a farkasoknak. Kézen fogott és elvezetett.
     Visszanéztem a vérfarkasokra és búcsút intettem nekik. Pár napja még nem gondoltam volna, hogy valaha is hálával gondolok efféle teremtményekre. 

⤞⨳⤝