A Mágus és a druidalány ✔

Egy hívatlan vendég

     Tanácstalan voltam.
     Ha Brayan még nem látta azt, amit én, akkor mindenképpen meg kellett mutatnom neki. Ha viszont tudta, mit rejt a szoba, és rájön, kutakodtam az engedélye nélkül, valószínűleg dühös lesz. Nagyon dühös.
     A döntés mégsem volt olyan nehéz. Inkább vállaltam a büntetést és a haragját, mint hogy elmulassza a lehetőséget.
     Úgy tettem, mint aki alig várja, hogy pihenjen egy keveset, de valójában füleltem. Próbáltam kitalálni, Winifred mit csinálhat, és kiszökhetek-e észrevétlenül. Nem szégyelltem, amire készültem, csak el akartam kerülni a hosszas magyarázkodást. De az is lehet, hogy nem is Winifredtől féltem, hanem attól, hogy Brayan elé kell állnom a történetemmel.
     Végül erőt vettem magamon és útnak eredtem. Brayan hálóterme előtt hatalmas levegőt vettem, majd bekopogtam.
     – Ki az? – Egy nő. Nem is értettem, ezt a lehetőséget miért nem vettem számításba. Tényleg ennyire szerencsétlen lennék, hogy pont akkor próbálok beszélni Brayannal, amikor valamelyik ágyasával van?
     Elhátráltam az ajtótól és menekülőre fogtam. Már majdnem elértem a folyosó végét, amikor meghallottam a hangját.
     – Zeiya?
     Rémülten perdültem meg. Brayan állt a nyitott ajtóban és csodálkozva nézett rám.
     – Csak... Csak arra gondoltam... Csak találtam valamit, amit...
     Brayan a homlokát ráncolta, miközben próbálta kisilabizálni, mit szeretnék mondani.
     – Mi az már, fiam?
     Egy idős asszony sántikált ki Brayan szobájából. Első látásra vagyonos kereskedőnek tűnt. Amikor meglátott, belekarolt a mágusba.
     – Ez meg ki, fiam? – Összevont szemöldökkel, gyűlölködve méregetett. Le sem tagadhatta volna, hogy már most gyűlöl.
     – Zeiya – válaszolta Brayan készséggel.
     – Miféle Zeiya? – firtatta az asszony tovább.
     Brayan a szemembe nézve válaszolt. – Az ágyasom. Az egyik. – Kifejezéstelen volt, pont olyan, ahogy egy ágyasról beszélni kell. Félrenéztem.
     – Egy druida? – kérdezte az asszony kétkedve. – Egy druida ágyas? Ennyire nem boldogulsz az asszonyaiddal, hogy már a druidákra is ráfanyalodsz?
     Brayan a vendége felé fordult. – Ezt nem veled fogom kitárgyalni, Josefa. – mondta kedvesen.
     – Hálás is vagyok. És hogy gondolja ez az ágyas, hogy csak úgy rád tör?
     – Igazad van – szólaltam meg. Elöntött a szégyen. A megalázottságomat tovább súlyosbította, hogy Brayan is részt vett a gyötrésemben. – Ha nem bánjátok, visszatérek a szálláshelyemre.
     – Én ugyan a legkevésbé sem bánom, ágyas – válaszolta Josefa. A hangja, a tekintete, az arckifejezése, mind-mind a megalázottság egy újabb szintjére sodort. És mindezt éppen Brayan előtt! De miért is számítana ez, hiszen ott áll, mozdulatlanul, némán, és nem véd meg.
     Miért is tenné? Egy ágyas voltam csupán.
     Megperdültem és újra nekiiramodtam.
     – Zeiya, állj meg! – kiáltott utánam Brayan parancsolón. Engedelmesen megtorpantam és visszafordultam. Brayan gyengéd mozdulatokkal lefejtette magáról Josefa csontos ujjait. – Bocsáss meg, nénikém, de tudnom kell, mit akar a lány mondani. Talán fontos.
     – Egy ágyas mondanivalója hogy lehetne fontos?
     Brayan felém pillantott. – Zeiya nem egyszerű ágyas. – Josefa szólni akart, de Brayan kíméletlenül belefojtotta a szót. – Menj vissza, jövök, ahogy tudok. – A küszöbig támogatta a nagynénjét, aki közben újabb gyilkos pillantást vetett felém.
     Brayan megvárta, amíg az asszony mögött csukódik az ajtó, majd felém indult.
     – A nagynéném – mondta. Gyengéden végigsimított az arcomon. – Nem ismerek embert, aki nála jobban gyűlölné a druidákat, és nem akartam, hogy felizgassa magát a hosszú út után.
     A válla felett az ajtó felé néztem.
     – Min izgatta volna fel magát? – kérdeztem.
     – Mondjuk ezért. – Két kezébe fogta az arcomat és röviden megcsókolt. 
     – Mert megcsókolsz egy ágyast?  
     – Hogy a folyosón csókolok meg egy ágyast. Mit szerettél volna?
     – Mutatni akartam valamit, de ha nem érsz rá... – Megint az ajtó felé pillantottam. Fájdalmasan elhúzta a száját.
     – Érted megyek vacsora után, jó?
     Biccentettem. A nagynénje most érkezett meg Camelotból, nem tehette meg, hogy magára hagyja. 

⤞⨳⤝