A Mágus és a druidalány ✔

Az ismeretlen lovag

     A vacsora végeztével kezdetét vette az igazi mulatság. Az asztalokat eltüntették, a fogadóterem és vidám, pörgős muzsika várta a táncolni vágyókat.
     Életemben nem táncoltam, és nem állt szándékomban elkezdeni. Ahogy tudtam, kimenekültem onnan. A várudvaron is javában folyt az élet, láttam Yolát is, aki két másik szolgáló társaságában a mutatványosok előadásában gyönyörködött.
     Balra fordultam, hogy észrevétlenül felszökjek az ágyasok tornyába és majdnem beleütköztem valakibe. Először csak a Camelot-i címert láttam, majd ahogy felemeltem a fejem, belenéztem a legesleggyönyörűbb égszínkék szempárba, amivel valaha is találkoztam. Egyáltalán nem tetszett a lovag, de az a tekintet mégis megdobogtatta a szívemet, majdnem annyira, mint Brayané, amikor hosszan, komolyan nézett rám.
     – Úrnőm. – Egyenes háttal meghajolt, de le sem vette a szemét rólam. Ez az apróság új lendületet adott a már egyébként is zakatoló szívemnek. – Lancelot vagyok. Volt szerencsém hallgatni a történeteidet a vacsoránál.
     – Ha neked ez szerencse, várd meg, amíg a legjobb barátnőm, Winifred kezd el mesélni – mosolyogtam rá. Megpróbáltam kikerülni, de szinte észrevétlenül az utamba állt.
     – Ha a te barátnőd, akkor alig várom.
     Átható tekintetének súlyától elpirultam. Nem értettem, mi történik velem. Nem találtam vonzónak, nem tűnt szórakoztatónak sem, mégis miért volt rám ekkora hatással?
     – Talán szerencséd lesz, nemsokára megérkezik. Ha nem haragszol, most...
     – Kérlek, ne hagyj egyedül. Új vagyok Arthur mellett, idegen nekem a hely, miközben a bajtársaim otthonosan mozognak és ismernek mindenkit. Legyél az első barátom itt.
     Összezavarodtam. Nem mertem felnézni rá, nehogy még jobban összekutyulja a gondolataimat, de döntenem kellett. Segítőkészen maradjak, mert így udvarias, vagy pont azzal hoznék szégyent magamra? Miért nem tudok tisztán gondolkodni?
     – Majd talán holnap – mondtam és megint megpróbáltam kikerülni.
     – Camelot-i lovag vagyok, nem tudhatjuk, holnap talán már nem is élek. Maradj velem pár órácskára.
     Elmosolyodtam. Mulatságosnak találtam a szavait, a megjátszott könyörgését, azt, hogy már majdnem térdre zuhant, annyira rimánkodott, de leginkább az tett boldoggá, hogy végre tudtam, mi a helyes. Mennem kellett. Sürgősen.
     Miféle bűbáj ez? Lancelot halandó és mégis olyan erős bűbáj veszi körül, hogy még engem is megszédített egy percre.
     – Elnézést, de Zeiyának fontos dolga van. – Brayan magasodott mellettem, belemarkolt a karomba és elvezetett.
     – Mit művelsz? – kérdeztem halkan, de nem válaszolt.
     Némán tettük meg az utat addig a mellékbejáratig, ami az ágyasok lakrészébe vezető legrövidebb útra nyílt. Belökött rajta, követett, és becsapta maga után. A várudvart betöltő zsivajt mintha elvágták volna.
     A karomnál fogva a falnak taszított.
     – Elismerem, tényleg felnőtt nő lett belőled – mondta dühödten. – Csak egy nő tud ilyen finoman flörtölni és férfiakat csábítani.
     Szavai megdermesztettek. Flörtöltem? Én nem flörtöltem, ugye, nem? A szeme összeszűkült, tekintete sötét volt és mély, mint a kút, ami majdnem elnyelt minket.
     – De ha férfi akarsz, tőlem megkapod, amire vágysz! – sziszegte gyűlölettel. Olyan tűz égett a szemében, amit még sosem láttam. 
     Egy hosszú lépéssel előttem termett és durván megcsókolt. Ezúttal is végighullámzott körülöttünk minden, de nem jutott el a tudatomig.
     Fájt. Fájt, hogy a testével szinte már felpréselt a falra, fájt, ahogy a kezemet szorította, hogy fogva tartson, fájt a csókja, és fájtak a szavai. Halkan felnyögtem. Ez az aprócska jelzés elég volt ahhoz, hogy kijózanodjon, észhez térjen. Úgy engedett el, mintha égetném a bőrét, és messzire elhátrált. Az arcára volt írva minden: bűntudat, az értetlenség és a düh elegye.
     Nem gondolkodtam, valami elemi ösztön hajtott előre, amikor elindultam felé. Csodálkozva figyelt, de nem mozdult. Hagyta, hogy felágaskodjak hozzá, és egy rövid csókot leheljek az ajkára. Semmivel sem volt több, mint amit tőle kaptam a hálóterme ajtajában nem is olyan rég, de Brayan teljesen másképp reagált, mint akkor én.
     Mintha attól félt volna, hogy hátat fordítok és otthagyom, szinte már kapkodva a derekam után nyúlt és magához húzott, és ajka rögtön megtalálta az ajkam.
     Mély, forró csók volt. Amikor elképzeltem, milyen lehet a csókja, a közelében sem jártam annak a földöntúli érzésnek. Feloldódtam, elolvadtam a karjai közt, bőröm minden pontján bizsergett, a fülem zúgott, és olyan érzések törtek fel bennem, amiket addig nem ismertem, a testem azon részein, amikről nem is tudtam.
     Brayan is tudta, hogy készen állok.
     Forró ajka a nyakamra siklott. A rám törő érzés szinte már fájt, feszített. Mielőtt rájöttem volna, mit miért teszek, egyik lábamat felhúztam a combjára, amitől a csípőnk csak még jobban összesimult. Felmordult.
     – Rajtad van a karperec? – Forró lehelete a nyakam érzékeny bőrét simogatta. Nem vettem komolyan a kérdést. Most tényleg a karperec érdekli? Az nem lehet. És mégis... Miután jó darabig nem válaszoltam, sóhajtott egyet, a levegő a nyakamra csapódott. Elhúzódott. Kipattant a szemhéjam, tekintetem szigorú tekintetével találkozott.
     – Zeiya. Rajtad van a karperec? – Összezavarodtam. A varázslatos pillanat megtört, és minél tisztább lett a fejem, annál erősebben szégyelltem magam. Lábam lesiklott a combjáról, és elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa, vöröslő arcomat.
     Hatalmas nyögéssel hátrált el.
     – Miért olyan fontos? – kérdeztem remegő hangon.
     – És te miért nem hordod? – kérdezett vissza vádlón. – Tőlem kaptad.
     – Mert éppen gyűlöllek! – köptem.
     Megdermedt a levegő. Attól féltem, megint az a rideg, távolságtartó Mágus lesz, aki kislánynak tart és átnéz ratam. Ehelyett halvány mosoly futott át az arcán. 
     – Hogy lehet valaki az egyik pillanatban még komoly és érett, alig egy órával később meg akár egy ötéves?
     – Nem tudom, mondd meg te.
     Hozzám lépett, magához ölelt, állát a fejem búbján pihentette. – Kikészítesz.
     Nem tudom, meddig állhattunk összebújva a sötétben, de azt sem bántam volna, ha örökké tart.
Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. 
     – Jó volt nézni téged ma este. Egyszer sem lettél dühös, nem sértődtél meg, pedig lett volna rá okod. Józan voltál, higgadt, és türelmes. Minden, ami pár hónapja nem volt rád igaz.
     Összevontam a szemöldökömet. – Te most megdicsértél?
     – Mondok jobbat is. Büszke voltam rád.
     – Ezért csináltam az egészet. Hogy büszke lehess – morogtam dacosan. Kinyitotta a száját, de  mintha meggondolta volna magát, megcsóválta a fejét. Megint szorosan magához vont. Arcom kemény mellkasához simult, hallottam és érzékeltem is a szívének dobogását.
     – Néha mintha három ember lennél egyszerre – mondta. – A druida kolostor teremtménye: az éretlen, ostoba, tudatlan gyerek. A Tó asszonyának büszke, gőgös leszármazottja, és a felnőtt nő. Még nem tudom, ő honnan bújik elő, de ki fogom deríteni. – Lehajolt és gyengéden, de sajnos, röviden megcsókolt.
     Azt hiszem, én tudtam a választ arra, mikor és ki miatt született meg a felnőtt énem, de sosem vallottam volna be neki.
     – Menj aludni! És... – szólt utánam – Azt a Lancelotot messzire kerüld el! – Halványan rámosolyogtam. Féltékeny volt. – Valami nem stimmel vele. – Vagy mégsem féltékeny.
     Aznap éjjel alig bírtam elaludni, közben érzések garmada tört rám, ezernyi gondolat száguldott a fejemben, nem egy, de nem is száz közülük olyan, amire druidaként és leendő druida papnőként még csak fel sem merülhetett volna bennem.
     Győzködtem magamat, hogy nem követtem el hibát, hiszen a feladatomat végeztem. Megijesztett az, hogy Brayan szavai sokkal nagyobb hatást gyakorolnak rám, mint kellene. Ezzel meg kellett küzdenem.
     És miközben minden gondolatomat Brayan iránti érzéseimet foglalta le, valahol mélyen egy kis hang egyre csak azt hajtogatta: miért ragaszkodik ahhoz a karperechez?

⤞⨳⤝