A Mágus és a druidalány ✔

Accolon legendája

     – Ha már itt tartunk – kezdtem. – Nem ismered véletlenül Accolon történetét? – Arthur válasz helyett Brayan felé fordult. – Valamiért mindenki titkolja előlem, és ettől csak még kíváncsibb leszek.
     – Zeiya a Tó asszonyának leszármazottja – fűzte hozzá Brayan. A trónörökös mindent értőn biccentett. Morcosan fordultam a mágus felé.
     – És ez miért akadálya annak, hogy megismerjem annak az embernek a történetét, aki megmentett a Bedegraine veszedelmeitől? – kérdeztem kihívón.
     – Tőlem aztán nincs semmiféle akadálya – mondta, miközben pajkos pillantást váltott a trónörökössel.
     – Azért ilyen titokzatos mindenki, mert Accolon a Tó asszonyának szerelmese volt – közölte egyenesen Arthur. Egy halk, megszeppent Oh! hagyta el a számat, mire a trónörökös halványan elmosolyodott. – De ez csak a kezdete a legendának, és nem a vége. Folytathatom? – Biccentettem.
     – Accolon egy híres, dicső lovag volt hajdanán, réges-régen. Csak a kötelességének élt, járta a világot és segített, ahol tudott. Egészen addig, amíg nem találkozott a Tó asszonyával, akit Morganának hívtak. Azt beszélik, első látásra egymásba szerettek és onnantól egy napot sem töltöttek el úgy, hogy ne látták volna egymást.
     – Egy nap Morganát Avalonba szólította a tündérléttel kapcsolatos kötelessége. Accolon úgy döntött, hogy ha másképp nem lehetnek együtt, akkor megöli magát és követi a szerelmesét a szent föld határán túlra. Így is tett. Morgana karjaiban, Avalon kapujának tövében halt meg, csakhogy végül ő mégsem jutott át.
     − Miért? – kérdeztem.
     − A kapu a halandóknak nem mutatja meg magát, legyenek halottak vagy sem. Csak a beavatottak találhatnak rá, azok, akik bírnak a mágiával. Amikor Morgana átjutott Avalonba, a kapu azonnal eltűnt, és utána Accolon már hiába is kereste.
     − És Morgana nem jött vissza a szerelméért? – kérdeztem.
     − Senki sem tudja, mi történt vele. Az is lehet, hogy visszatért, és Accolon szellemével együtt járja Bedegraine rengetegét, de az is lehet, hogy Avalonból ugyanolyan nehéz megtalálni a visszafelé vezető utat, mint innen az Avalonba vezetőt. Lehetséges, hogy Morgana azóta is próbál visszajutni Accolonhoz, de nem sikerül.
     − És a vérfarkasok? – néztem Brayanra. – Ha halott, hogy parancsolhatna vérfarkasoknak?
     − Bedegraine erdejében néha furcsaságok történnek – mondta a mágus. – Még az is lehet, hogy a halála után Accolon nem is szellem lett, hanem valami más, valami, ami mi nem is érthetünk.
     − Még te sem? − kérdeztem. Brayan alig láthatóan elmosolyodott.
     − Nem, még én sem. 
     – Bármi is legyen most Accolon – vette vissza a szót Arthur –, azóta is csak arra vár, hogy kinyíljon a kapu és visszatérjen a szerelmese.
     − De ha a Tó asszonya és ő szerették egymást... − kezdtem lassan, majd felnéztem Brayanra −, lehetséges, hogy ő az ősöm?
     – Ez magyarázat lehet arra, miért érezte úgy, hogy óvnia kell téged – válaszolta.
     – De ő halandó – böktem ki.
     – Valószínűleg ő volt az első halandó, aki a tiszta tündérvéretekkel keveredett – mondta Brayan halkan.
     – És ezzel választ kaptunk arra is, miért szégyelli és titkolja ezt a történetet körülötted mindenki – tette hozzá Arthur. 
     – Nem értem. Szégyellnem kellene ezt? – kérdeztem Brayantól őszinte tanácstalansággal. Megint butának, tapasztalatlannak és járatlannak éreztem magam, amiért csak egy szomorú történetet látok Accolon és Morgana legendájában. Brayan tekintete ellágyult, keze az asztal alatt megkereste az enyémet, és rászorított az ujjaimra.
     – Egyáltalán nem – mondta határozottan.
     – Elbűvölő. Igazán Elbűvölő – szólalt meg Arthur. – És most, tündérlány, mesélj nekem, milyen a tündér druidák élete.
     Vacsora alatt kérdések özönére kellett kimerítő válaszokat adnom. Ahogy azt Brayan megjósolta, Arthur kezdetben tett pár kínos, egyszer-kétszer kegyetlen megjegyzést a druidákra, de Brayan mindig közbeszólt, és ezek a megjegyzések elvették a kíméletlen szavak élét. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy megvédte a druidákat és megvédett engem.
     Ahogy telt az idő, Arthur élcelődései is elkoptak, őszinte kíváncsisága és a válaszaimhoz fűzött saját élményei kifejezetten szórakoztattak. A körülöttünk ülők közül egyre többen hallgattak, figyeltek minket, immár leplezetlenül. A legtöbben, akárcsak Arthur, még sosem találkoztak élő druidával, főleg nem tündérrel, és kíváncsiak voltak a válaszaimra.

⤞⨳⤝