A Mágus és a druidalány ✔

Veszélyes kérdések, riasztó válaszok

     Brayan egy hónapig volt távol és közben alig érkezett felőle hír.
     Nem csoda, hogy visszatértekor Bástyavár és az egész környék ünnepelt. A várat feldíszítették, a vidám muzsikát három faluval arrébb is hallották, és a legfinomabb ételekkel várták a hazatérteket.
     Harcosaival a nyomában Brayan kissé porleptén, koszosan és szakadtan vonult be a várba. Az emberek olyan ujjongással fogadták, mintha a szomszéd királyságot igázta volna le. Ki tudja? Talán így is volt. Türelmesen viselte az ünneplést, a kicicomázott ágyasok lelkendezését, megköszönte az ajándékokat.
     Mindezt csak onnan tudom, hogy a torony ablakából figyeltem. Nem mentem le. Nem üdvözöltem. Voltak elegen, hogy ajnározzák.
     Dél felé járhatott az idő, amikor kitört a már ismerős örömujjongás. Saem hangját hallottam a nyitott ajtómon keresztül. Mivel Brayannal együtt ő is megjárta a hadak útját, valamivel tovább tartott az örvendezés. Már készülődtem az ebédhez, amikor Saem felbukkant az ajtóban.
     − A Mágus hívat − közölte.
     − Minek?
     Mintha nem tudtam volna. Saem elárulta neki, hogy az indulása napján levelet kaptam az nagyapjától, és most, hogy végre hazaérkezett, úgy gondolta, ideje a végére járni.
Saem tárgyilagosan megismételte, hogy Brayan hívat. Engedelmesen magamra kanyarintottam a köpenyemet, aminek a zsebében ott lapult a Blake T'Dragottól kapott levél, és követtem a durint.
     Némán tettük meg az utat Brayan hálóterméig. Saem bekopogott, amire egyfajta vakkantás lett a válasz. A szolgáló kitárta az ajtót, szó szerint belökött rajta, majd rám csukta. Olyan voltam, mint egy csapdába esett állat.
     Brayan hálóterme hatalmas volt. Egy boltív praktikusan két részre osztotta. A hátsó felét nem világította meg semmi, így csak körvonalakat tudtam kivenni. Elsőnek természetesen a középre igazított óriási ágyon akadt meg a tekintetem. A gyomrom idegesen megremegett. Egyszer majd...
     A boltív előtti részt sokkal inkább egyfajta „élettérnek" használták karosszékekkel, asztallal, italos szekrénykével, könyvespolcokkal. A falon kilenc pajzs lógott, rajtunk kilenc címer. A Kilencek.
     Brayan a falhoz tolt heverőn ült. Sápadt volt, szeme alatt karikák húzódtak Úgy tűnt, mintha félbehagyta volna az öltözködést, mert a haja kusza volt és felül is már csak a fehér bő vászoningét viselte. Jobb felkarjánál terebélyes vérfolt vöröslött.
     − Súlyos? − kérdeztem köszönés helyett.
     − Nem vészes, de eléggé vérzik, ha mozgok. Bűbáj lehetett a kardon. Segítened kell. Be kell kötözni.
     − És én segítsek?
     Nem értettem, miért én segítsek a Mágusnak, amikor erre van a durinja. De ha Saem valamiért nem tudja ellátni ezt a feladatát, Brayan füttyenthetett volna valamelyik igazi ágyasának is.
Aztán megláttam a gyolcsot. Bárki is készítette oda, még arra is ügyelt, hogy egy aprócska csavar se legyen benne. A legközelebbi gyertya fénye meg-megcsillant rajta, akárcsak a csuklómra kötött zsinóron.
     Mágia. Bűbájt vetettek ki a kötésre. Hát ezért válogatja meg, ki érhet hozzá.
     − Rendben − mondtam bizonytalanul. Odamentem a heverőhöz, de itt elfogyott a tudományom. Tipegtem egy kicsit. Ha be akartam kötözni a sebet, először is meg kellett szabadulni az ingtől.
     − Ugye, nem fogsz elájulni? − kérdezte fáradtan.
     − Annál kicsit több kell − válaszoltam. − Jó nagy.
     Brayan sietve végigmért.
     − Össze fogod vérezni magad. Vedd le azt a cuccot!
     A köpenyem. Az az egyszerű tény, hogy szükség volt rám, elfeledtette velem, hogy hol vagyok pontosan. Riadtan néztem rá. Azért hordtam a köpenyt, hogy az ágyasok kihívó, szinte már hiányos öltözékét elrejtsem. Bármit megadtam volna azért, hogy meggondolja magát.
     Nem tette. Várakozó csend telepedett közénk, leszegte a tekintetét, én pedig bizonytalanul bontottam le magamról a biztonságot nyújtó, mindent elleplező köpenyt. A heverő végére fektettem.
     − Ennyire ráérsz? − kérdezte türelmetlenül. Igaza volt. Nem mondhatnám, hogy siettem visszafordulni hozzá. Aprót sóhajtottam.
     − Ez fájni fog − figyelmeztettem.
     − Na nem mondod! − Sötét pillantást vetett rám, de mintha meglátott volna valamit az arcomon, tekintete rám tapadt.
     Lehajoltam és az ing alá nyúltam, hogy alulról bújtassam ki a fájós karját a laza, bő ingujjból. Próbáltam óvatos lenni, de ahogy megmozdítottam, máris felszisszent. Brayan valamiért el akarta titkolni, de ebből már világos lett, hogy az a bizonyos bűbáj nemcsak erős vérzést okozott, hanem kőkemény fájdalmat is. Megálltam a mozdulatban és felnéztem rá. Az arca olyan közel volt, hogy amikor megszólalt, lehelete az arcbőrömet érte.
     − Folytasd! − mordult rám.
     Engedelmeskedtem. Odafigyelve, de minél gyorsabban kihámoztam a karját az ingből.
     − A nehezén túlvagyunk − mondtam elégedetten.
     − Mi ketten? Nem láttam, hogy neked fájt volna.
     Játékosan félrebiccentettem a fejemet.
     − Biztos jobban viselem a fájdalmat, mint te. Nem kell szégyellni.
     Elmosolyodott. Tisztelettudó mozdulattal a kezembe vettem a mágiával borított gyolcsot, leültem Brayan mellé és nekiláttam, hogy az anyaggal feltöröljem a szivárgó vért.
     − Azóta is csorog? − Nem válaszolsz, amit igenlésnek vettem. − Csoda, hogy élsz.
     − Nem voltál ott a várudvaron. Nem jöttél az üdvözlésemre − jelentette ki tárgyilagosan.
     − Nem gondoltam, hogy észreveszed. − Utoljára végigsimítottam a seben. Brayan karja megrándult. − Ne haragudj. De mindjárt vége − Belefogtam a kötözésbe.
     − Nem először csinálod − szólalt meg.
     − Amikor még kicsi voltam, a nevelőm megtanított rá, mert szerinte a lányoknak ez fontos. Néha még az apám is engedte, hogy rajta gyakoroljak.
     − Édesapja gyöngyszeme - mondta halkan.
     − Tessék? − kérdeztem rá, miközben a kezem szaporán tekerte a karjára a gyolcsot.
     − Mondták neked, hogy az apád eljött hozzám?
     Abbahagytam a kötözést és felnéztem. Nyíltan, őszintén nézett vissza rám.
     − Nem tenne ilyet. Nem érdeklem ennyire − ellenkeztem.
     − Megtette. Két nappal a megérkezésed előtt eljött, hogy beszéljen velem. Megkért, hogy mondjak nemet. Szó szerint azt mondta, hogy dobjalak ki. − A szeme vidáman megcsillant.
     − Ezt már elhiszem. − Folytattam a kötözést. − Először ő dobott ki engem, most pedig téged akart rávenni, hogy kidobj.
     − Nekem úgy mesélte, az anyád papnői és a testőrei elraboltak tőle.
     − Gonosz dolog ilyet mondani. Sosem tennének ilyet. − Felpillantottam rá. − De ezek szerint te sem hittél neki, mert különben megteszed, amit kér. Gondolom, nemet mondtál neki.
     − Nem mondtam nemet. Csak azt ígértem meg, hogy meggondolom. És meggondoltam.
     − Nem rémlik, hogy töprengeni láttalak volna aznap.
     − Gyors döntés volt.
     A gyolcs végét gondosan a kötés alá gyűrtem.
     − Megfelel?
     Brayan megmozgatta a vállát, majd egy oldalpillantást vetett rám.
     − Nem is rossz.
     − Fel tudsz öltözni, ugye? − Ártatlan kérdés volt, ártatlan segítő szándéktól vezérelve.
     Brayan összevonta a szemöldökét, de végül bólintott.
     Felálltam és elindultam kifelé, de pár lépés után megálltam.
     − Kérdezhetek valamit? − böktem ki kis habozás után.
     − Ha muszáj. − Jól végeztem a dolgom, és a gyolcs bűbája is hatni kezdett, mert könnyebben mozgatta a karját, miközben visszahúzta magára az inget.
     − Miért mondtál igent arra, hogy gyermeket nemz nekem? Miért vállaltad el ezt a kötelezettséget, ha ennyire nehezedre esik teljesíteni?
     Brayan érdeklődve, mosolygó szemmel nézett rám.
     − Miből gondolod, hogy nehéz teljesíteni?
     − Elismerem, nincs sok tapasztalatom, de hónapok óta élek az ágyasaid között, és látom, hogy működik ez. Ha lenne hozzá kedved, hangulatod vagy...
     − Kedvem? − A vidámsága elpárolgott, gúnyosan beszélt, gúnyosan nézett rám. Nem bírtam elviselni a tekintetét, lesütöttem a szemem.
     − Azt mondják, ezen múlik. Mert ha minden a tervek szerint haladt volna, akkor már rég állapotos lennék, elutaztam volna, és számodra is egy kósza emlék lennék csupán. Én magam beletörődtem, hogy előbb-utóbb megtörténik...
     − Tényleg? Beletörődtél? − visszhangozta ugyanolyan gúnyosan.
     − Igen. Beletörődtem. De nem akarsz engem, még arra az egyetlen egy éjszakára sem, és én félek megkérdezni, miért, mert csak egyetlen oka lehet. Az, hogy nem hasonlítok az ágyasaidra. De ha most elárulod, mit tehetek azért, hogy egyetlen éjszakára, amikor... − Éktelen zavaromban nem találtam a szavakat. Zakatoló szívvel, reménnyel vegyes félelemmel felsandítottam rá, de amikor megláttam sötét tekintetét, őszintén megrettentem.
     − Szeretnél egy éjszakát? − kérdezte élesen. Felállt a heverőről és lassan elindult felém. − Mert tőlem mehet. Itt és most. Az ágyig sem kell elmennünk. Letépjük egymásról a ruhát és itt az asztalon megtesszük. − Hangja merő gúny volt, de észre sem vettem a csúfolódását.
     Ő maga rettentett meg. A gondolat, hogy meg akarja tenni, halálra rémisztett. Sosem tűnt még annál hatalmasabbnak, erősebbnek és félelmetesebbnek, és én sem éreztem magam még olyan aprónak és gyengének. Próbáltam bátor maradni, de reménytelen volt. Egész testemben reszkettem, miközben ő egyre csak közeledett.
     − Mi az? Csak nem ijedtél meg? Alig két másodperce még nagyon akartad.
     Túl közel került, ha kinyújtotta volna a karját, elér volna engem. Ezen a ponton nem bírtam tovább, hátráltam egy lépést.
     Abban a pillanatban megtorpant, sötét tekintete szánakozóvá vált.
     − Nézz már magadra! Vacogsz! Még hogy veled egy éjszakát? Előbb nőj fel! − Hátat fordított, és mintha mindez meg sem történt volna, visszaindult az asztalához.
     Elöntött a harag. − Nem vagyok gyerek! Ha az len...
     Visszafordult, higgadt volt és csendes:
     − De felnőtt nő sem vagy, Zeiya. - Talán észre sem vette, hogy mennyire megalázott. − Elmehetsz. − Lesújtva indultam az ajtó felé. − A köpenyed. − szólt utánam.
Nagy levegőt vettem és a heverő felé vettem az irányt.
     − Megengedem, hogy a saját ruháidat hord. − Megtorpantam és döbbenten bámultam rá.
     Tényleg szánt engem, és szinte hallottam is a gondolatait. Ez a kislány ne viseljen nőknek való ruhákat. Sehogy sem áll rajta. Nem illik hozzá. Nevetséges benne.
     Több megaláztatást már végképp nem viseltem el. A dühöm újult erővel csapott le rám.
     − Tudod mit? Szerintem tartsd meg azt a köpenyt. És még valami − Ideges mozdulatokkal lebontottam a csuklómról a bőrkötelet. Először le akartam dobni a köpenyre, de aztán győzött a mágia iránti tisztelet. Az asztalhoz siettem vele és óvatosan letettem rá. - Ezt is tartsd meg.
     − Ha ezzel akarsz meggyőzni arról, hogy nem vagy gyerek, nem sikerült − szólt csendesen, de nem érdekelt.
     − Megyek a helyemre. − Kihúztam magam, megigazítottam a ruhám mély, fodrokkal díszített kivágását. Higgadtságot erőltettem magamra. A Hármas Istennő főpapnőjének lánya vagyok. Engem nem lehet otrombaságokkal kihozni a sodromból.
     Ahogy elhaladtam mellette, megálltam és hűvös tekintettel felnéztem rá.
     − És ha már meguntad az életemmel való játszadozást, szólj róla, kérlek. Megtenném a szükséges lépéseket, hogy más úton foganjon meg a gyermekem.
     Indulni akartam, de Brayan megragadta a karomat és visszatartott. Ezúttal ő vesztette el a hidegvérét. Közel hajolt hozzám. Arca olyan közel volt hozzám, mint egy perce, amikor a sebét kötöztem be, de ez most más volt. Izzott, szikrázott körülöttünk a levegő. A sápadt sárga holdsarló szinte vakítón ragyogott a feketénél is sötétebb íriszében. Összeszűkült a szeme, tekintetéből sütött a düh. 
     Megrángattam a karom, de esélyem sem volt a szabadulásra.
     − Akkor most jól figyelj, Zeiya! Te az én gyermekem anyja leszel, senki másé. Értesz engem? − Félrenéztem, hátha így elkerülhetem a válaszadást. − Megértettél, Zeiya? − Dühödt tekintetét a tekintetembe fúrta. Összeszorított ajkakkal bólintottam. − És még egyszer ne mondd nekem, hogy lépéseket teszel, mert akkor nekem is lépéseket kell tennem. Súlyos lépéseket. Amit utána biztos megbánnék. Megértettél? - Aprót biccentettem.
     Olyan hirtelen engedett el, amilyen hirtelen megragadott.
     − És most, mint mondtam, elmehetsz − vetette oda nekem.   
     Kimenekültem.

⤞⨳⤝

     Másnap délelőtt Saem jelent meg a szobámban. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd elővett valahonnan egy apró, de annál mutatósabb dobozt, és átnyújtotta nekem.
     − Zeiya. A Mágus ezt küldi neked − mondta, és szokás szerint gondosan ügyelt arra, hogy az ajtó előtt hallgatózó lányok egy szavát se hallják.
     Bizonytalanul elvettem a dobozt.
     − Azt üzeni, hogy este történtek miatt − mondta Saem. − Bocsánatkérésként. A korábbi helyett.
     Egy vastag ezüst karperec volt benne. A bőrkötél helyett. Lecsaptam a ládika tetejét és visszaadtam az idős durinnak. 
     − Köszönöm, de nem tartok rá igényt, ahogy arra sem, aminek fejében kapnám.
     Saem kifejezéstelen tekintete megvillant. Valószínűleg nem gyakran utasították vissza Brayan ajándékait.
     − Biztosan ez a szándékod?
     − Biztosabb nem is lehetne.
     Saem biccentett és elvonult.

⤞⨳⤝