A Mágus és a druidalány ✔

A vacsora

     A fogadóteremben a feje tetejére állt a világ.
     A terem végében kurta szárú patkó alakban asztalokat rendeztek el, melynek fő részén egy megtermett, dús, loboncos hajú, loboncos szakállú, fiatal ifjú ült, és vidám mosollyal méregetett. Ami a legrosszabb, sajátos üdvözlésével elérte, hogy a jelenlévők mindegyike felém forduljon.
     Az ajtó melletti sarokban nagy csapat zenész ült egy csokorban, és javában szólt a vidám, vacsora elfogyasztásához tökéletesen illő muzsika. Az asztal körül élénk színű ruhába öltözött, festett arcú mutatványosok sertepertéltek a legkülönfélébb tudományukat villogtatva. Bástyavár ezúttal kitett magáért.
     – Végre, kellemes társaság – harsant egy kedélyes hang.
     Azt hittem, menten elsüllyedek. Egyik-másik lány ismerősökként üdvözölt valakit az asztalnál ülőkként. Ha Arthur és a lovagjai valóban gyakran megfordulnak Bástyavárban, nem csoda, hogy barátságok köttettek a vendégségek során.
     – Ő hát a druida tündérlány? – Újabb hang, valahonnan messziről.
     Egyre gyűlt bennem az ismerős menekülhetnék, amikor megláttam Brayant, ahogy az asztalok mellett elsietve egyenesen felém tart. Izolda előrébb araszolt és bájos mosollyal várta a Mágust, hogy a helyére vezesse. Én még hátrébb húzódtam, biztonságos fedezéket remélve Izolda háta mögött.
     Brayan rá sem pillantva Izoldára elém lépett, és tőle szokatlan udvariassággal a karját nyújtotta felém.
     – Feltétlenül szükséges? – kérdeztem.
     – Arthur meg akar ismerni – válaszolta. Habozva nyúltam utána és hagytam, hogy az asztalok felé vezessen. Brayan közelebb hajolt. – Még sosem látott druidát. Sem tündért – súgta, miközben Arthur és az asztalfő felé haladtunk a fal mellett. – Camelotban nem kedvelik a druidákat, tündérek pedig nem sűrűn fordulnak meg arra, amerre mi járunk. Először lehet, hogy otrombának találod majd, de csak a tudatlansága és az előítéletei vezérlik. Én is tudatlan voltam még pár hónapja.
     – És előítéletekkel teli? – kérdeztem halkan. Felnéztem rá.
     – Mindenkinek vannak előítéletei, Zeiya – mondta komolyan. – Csak az a fontos, hogy milyen hamar lép túl rajtuk.
     A nyelven hegyén volt a legfontosabb kérdés: te túlléptél valaha? Mégsem bírtam kibökni. Célzásnak is veheti, és őszintén szólva annak is szántam volna.
     Arthur az üdvözlésemre felállt az asztaltól, ami máris több, amit egy Camelot-itól elvártam volna.
     A kolostorban megtanítottak az alapvető illemre, nem okozott gondot a pukedlizés.
     – Felség.
     Nem nézhettem fel, amíg ő nem szólt, de éreztem magamon a mustráló tekintetét.
     – Szóval így fest egy druida tündér. Vagy inkább egy tündér druida? – kérdezte.
     – Druida vagyok, felség.
     – Hát az kár.
     Szavai nyomán nevetés hullámzott végig a termen. Arthur visszaült az asztalhoz, és a balján lévő helyre mutatott. Rémülten pillantottam Brayanra, ő viszont nem is nézett rám, sőt, udvariasan kihúzta a széket, hogy helyet foglalhassak, majd leült mellém.
     – És mesélj, úrnőm – kezdte Arthur –, milyen érzés távol a druidáktól, egy mágus várában?
     – Jártam már rosszabb helyen is.
     Arthur felkacagott. – Hát azt gondolom is. És milyen vendéglátó az én testvérem? – A vállam felett Brayanra pillantott.
     – Jobb nem is lehetne – hazudtam folyékonyan.
      – Ezt viszont már nem hiszem el – mosolygott Arthur. – Bizonyára a szerelem mondatja veled. Szerelmes vagy Brayanba?
     Összerázkódtam. A gondolat, hogy bárki is azt hiheti, szerelmes vagyok, és pont Brayanba, szégyenteljes zavarba hozott. Talán megcáfolni akartam a vádat, amikor megpróbáltam elhúzni a kezem Brayan tenyere alól. Ő viszont nem engedte.
     Az arcom lángolt, ezért nem mertem egyik férfira sem nézni, magam elé meredve szólaltam meg.
     – Én nem... Nem vagyok szerelmes...
     – Furcsa. Előbb-utóbb minden lány beleszeret. Kivéve azok, akiket én csábítok el.
     – Én nem. Papnőnek készülök, és egy papnő nem lehet szerelmes...
     – De még nem vagy papnő – emlékeztetett Arthur.
     A szemem sarkából láttam, hogy Brayan is mosolyog. Körbezártak, tőrbe ejtettek és most kinevetnek.
     – Igazad volt, Brayan, nagyon elbűvölő, amikor zavarban van – mosolygott Arthur.
     Továbbra sem mertem felnézni.
     – Sebaj, úgy teszünk, mintha elhinnénk – hagyta rám kíméletesen Arthur. – Úgy hallottam, hogy a tündérek azokat a teremtményeket is látják, amiket még a mágusok sem.
     – Én is úgy hallottam – mondtam. A trónörökös röviden felnevetett.
     – Nem tapasztaltad még? – csodálkozott Arthur.
     – Nem volt alkalma rá – jegyezte meg Brayan. – Gyerekkorában a Felföldön élt az apja várában, ahol úgy vigyáztak rá, mint a legdrágább gyémántra. – Brayanra kaptam a pillantásom, ő pedig határozottan nézett vissza rám. Lehet, hogy tényleg így volt, csak én már nem emlékszem? – Utána pedig a druida kolostorban raboskodott. Sosem járt még olyan vidéken, ahol találkozhatott volna efféle lényekkel.
     – De hát itt van a Bedegraine! – fakadt ki döbbenten Arthur. – Még nem járt a Rengetegben?
     – Egyszer kiszökött egyedül, és máris összeakadt Accolon farkasaival.
     Utolsó szavaira többen is felénk fordultak azok közül, akik remekül színlelték azt, hogy másokkal beszélgetnek, de fél füllel királyuk szavát lesték.
     – Egekre! – ámult el Arthur. – Accolon farkasai! Csoda, hogy élsz, tündérlány.

⤞⨳⤝