Szememfénye

42.

Erik szemszöge

Szörnyű volt látni a többieket.
Kivétel nélkül mindenkit rázott a zokogás. Marcel összeszorította kezében a papírt, és homlokát neki döntve zokogott Lili karjaiban.

-Miért kér tőlem olyat, hogy ha úgy alakulna valahogy, hogy túléli, kapcsoltassam ki a gépeket?-zokogott.-Én ezt nem fogom megtenni..-alig érthetően mondta.

-Mivan? Biztos hogy nem! Nem kapcsolnak ki semmit!-akadtam ki.-Istenem, hogy kérheti ezt?-ültem fel, pedig hatalmas fájdalmaim voltak.

-Ha egyáltalán felébred...-suttogta maga elé Ádám, aki olyan volt, mint egy zombi.

-Felébred!-rivalltam rá.

-És ha nem? Nehogy már Ő legyen a hibás azért, ami miattatok van! Basszátok meg! Fel sem bírjátok fogni, mit műveltetek vele! Erik egyszer vele akartál lenni, egyszer nem, Marcel éjjel nappal csak elzavarta ezt a szerencsétlent, Ármin szintúgy, az apja mindig külföldön van, az anyja úgy csinál mintha nem is lenne lánya, az akit a legjobban szeretett eltűnt, de ti nem értitek miért jutott el ideáig. Miattatok baszki, miattatok! Ha itt meghal, az a ti hibátok! Kezdjétek el felfogni, ki miatt is fekszik itt.-üvöltözött, és kiviharzott a kórteremből.

Lefagyva ültem az ágyamon, és néhány könnycsepp lefolyt az arcomon. Ádám szavai fájdalmas pofonként csaptak arcon, és minden szava igaz volt. Egytől egyig. Ha nem tudja meg, hogy szeretem, és nem hagyom, hogy belémszeressen, akkor most biztosan nem feküdne itt.

-Meg fog nekem valaha bocsájtani?-kérdeztük teljesen egyszerre Marcellal. El mosolyodtunk halványan, tudva, hogy mindkettőnknek ezek a kételyei.

-Neked biztosan.-hajtotta le a fejét Marc, miközben Inez kezeit simogatta.

Csend volt. Csak a gépek pittyenése hallatszott, vagy néha a folyosón elhaladó emberek beszéde. Ármin hazament, szegény nagyon kimerült, és azthiszem ebben a pár órában 10 évet öregedett az aggódástól. Lili a sarokban lévő kanapén szendergett, Marcel töretlenül fogta a húga kezét, én pedig az ágyban fetrengtem a fájdalomtól.

-Esti vizit.-nyitott be mosolyogva a nőver, az orvossal az oldalán.-Hogy van?-álltak meg először az én ágyamnál.

-Rosszul.-nyöszörögtem.

-Nos lássuk.-húzta fel a pólóm.-Szép a seb. Úgy látom nincs vele gond.-tette rám közben az EKGT.-És itt is minden rendben. Kap fájdalomcsillapítót, ami enyhíti majd a fájdalmait.-mondta, miközben a nővér a kezembe adta a pirulákat.

-Lássuk az ifjú hölgyet.-mentek át Inez mellé.-Ajajj.-mondták, mire odakaptam a fejem.

-Mi a baj?-kérdeztem azonnal.

-A láza 40,2. Ez nagyon nem jó. Kérj egy röngtent, a vesénél el lilult a bőre.-szólt az ápolónak.

-Mi a baj vele?-estem kétségbe, és már könnyes is volt a szemem, Marcel pedig kínjában Lilit szorongatta összeszorított szemekkel.

-Ne aggódjanak, biztosan nem komoly, azonnal megnézzük. Kettes műtőt készítsék!-szólt még az ápoló után.

-De miért kell műtő, ha nincs baj?-a vérnyomásom az egekbe szökött, gyomrom görcsbe rándult, és rettenetesen elkezdtem félni.

-Kérem, nyugodjon meg! Mindent megteszek!-tolták ki a szerelmem, belőlem pedig kitört a zokogás. Marcel felült mellém az ágyrá, és magához húzott. Végre újra éreztem azt, amit gyerekkorunkban is. Ő a legjobb barátom, és mindig minden körülmények között itt leszünk egymásnak, és persze ugyanez a helyzet Ádámmal is.

-Inez?-nyilt ki az ajtó, és Stefan jelent meg előttünk, hiper szuper sebességgel.-Jól vagy fiam? Annyira büszke vagyok rád!-ölelt meg, és abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy 5 éves kisfiú, aki bújik az édesapjához.
Nem tudtam elmondani a dolgokat, de Marcel sem, ezért Lili mondott el minden apró részletet, pedig tudom, hogy a szerelmem azt kérte, ne mondjuk el az apjának.

-Marcel, ennyire nem bízhatom rád a húgodat? Itthon hagyom nyugodt szívvel, mert majd te vigyázol rá, erre hazajövök erre!-kibálta le.-Szerinted nem volt elég egy gyerekemet elveszíteni? Most a másikat is?-csuklott el a hangja a végére.

-Nem fogod elveszíteni. Fel fog ébredni, és mindent tiszta lappal kezdünk!-nyugtatta Marcel édesapját. Folyamatosam a folyosóra szaladgált, és kereste az orvost, hogy hol van már Inez, de nem kapott választ. Marcel elaludt, Lili úgyszintén, én pedig görcsbe rándult gyomorral vártam, hogy mégis mi történik odakint a szerelmemmel.