Szememfénye

45.

Erik szemszöge

Nem szólalok meg, csak bámulok ki a fejemből. Körülöttem a nyüzsgés is elcsillapodott lassan. Minden féle fajta orvos Inez ágya mellett sertepertélt, és pedig csenben leültem a sarokba, miután kijeletette, nem ismer. Fog rám valaha emlékezni? Vagy belém szerethet újra? Fogalma sincs arról sem, kik a szülei, vagy van e testvére, amitől persze a többiek is kiborultak, és Marcel hisztérikus sírásba kezdett a folyosón, hogy Inez ne lássa.

Szegény kincsem, annyira fél. Csak kapkodja a fejét a sok orvos között, és köztünk. Nem ismer senkit. Egyedül érzi magát. Annyira pánikba van esve, de nem sír, hanem csendben tűri hogy ezredjére sem találják el a vénáját, vagy attól, hogy hurcolják egyik vizsgálóból a másikba.

-Jól vagy?-ült le mellém és hajtotta vállamra fejét Lili. Nem válaszoltam. Nem volt erőm.

Inezt CT-re vitték, utána pedig megmondják, fog e emlékezni ránk valaha. Tűkön ülve várok, remeg mindenem. Egyszerre vagyok nagyon boldog, mert felébredt, és nagyon szomorú, mert nem tudja ki vagyok.

-Minden rendben lesz..-hajtogatta százszor egymás után Stefan. Nem mondom el neki, ki vagyok. Nem szeretném ha rosszul érezné magát emiatt, és baja esne.

Nyílt az ajtó, de sajnos még nem a szerelmem jöhetett vissza, hanem az orvos.

-Nos, semmi komoly nincs a CT-n. 100%, hogy vissza tér az emlékezete pár napon belül. Legyenek türelmesek vele.-mosolygott, és mindenkinek akkora kő esett le a szívéről, hogy azt szinte hallani lehetett.

-Hol van most?-kérdeztem.

-Máris hozzák.-ment ki a folyosóra, és helyette betolták az én tündérem. Összetört volt, szemei könnyesek voltak, és oly annyira zavart volt tekintete, hogy szívem szakadt meg érte. Mindenki kiment a szobából, hogy legalább egy picit is meg tudjam nyugtatni.

-Hogy érzed magad?-léptem ágya mellé, és nehezen, de sikerült tartanom magam, hogy ne fogjam meg kicsike kezét.

-Fáj mindenem. Tényleg az történt amit az orvosok mondtak?-nézett rám, mire csak aprót bólintottam.

-Mostmár minden rendben lesz, megígérem!-lepleztem egy mosollyal érzéseim.

-Fogok emlékezni rátok, ugye?-sírdogált.

-Megígérem neked!-simítottam meg kezeit.

A többiek visszajöttek a szobába, de nem igazán beszéltek magukról, és ők sem mondták el pontosan neki ki kicsoda, és az orvos javaslatára nem is maradtak sokáig.

-Szeretnéd, hogy maradjak, vagy menjek én is?-kérdeztem meg, reménykedve a legjobb válaszban.

-Maradj csak, nélküled nem lennék itt ezekszerint.-hunyta le szemeit. Nem válaszoltam, csak hagytam, hagy aludjon, mert eléggé megviselik a történések.

Olyan boldogan aludtam el, annak tudatában, hogy felébredt. De a neheze akkor jön, ha vissza jön az emlékezete. Nagyon félek, de mindent megteszek, hogy helyrehozzam a lelkét.

Éjszaka mocorgásra és nyöszörgésre ébredtem fel. Szemeim azonnal kipattantak, de még mielőtt megmozdulhattam volna meghallottam halk hangját.

-Erik..Hol van Erik? Hol vagyok én?-nyöszörögte sírva, én pedig azonnal kiugrottam az ágyból, és felkapcsoltam a lámpát.

-Itt vagyok szerelmem.-ültem le az ágyára, és magamhoz szorítottam.-Emlékszel rám?-folyt le néhány könnycsepp.

-I-igen..-mondta, bennem pedig a megnyugvás utat tört magának, és olyan boldog voltam, hogy azt el sem tudom mondani.

-Annyira buta voltál kicsikém, annyira buta..-szorítottam törékeny kis testét, és millió puszit nyomtam hajába.

-Én nem akartam, hogy megakadályozz..-szipogott mellkasomba.

-Ne beszélj hülyeségeket! Soha többet nem csinálhatsz ilyet érted? Annyira hiányoztál nekem...-fogtam kezeim közé arcát.-Nagyon nagyon szeretlek Inez! És nem bírtam volna élni, ha te nem vagy! Remélem mostmár tudod, hogy bármit megteszek érted! Kérlek, soha többé ne csinálj ilyet!-sírtam homlokunkat összedöntve.

-Nagyon szeretlek Erik.-érintette száját lassam az enyémhez, én pedig biztatóan magamhoz húztam, és egy teli érzelemmel való csók következett.

-Istenem, annyira hiányoztál..-szorítottam sírva.-Miért tetted ezt magaddal szerelmem? Nem teszlek boldoggá?-kérdeztem egyből azt, amin két gyötrelmes hete töröm a fejem.

-Túl sok nekem minden...-halk hangja csengett fülemben.

-Engedd, hogy segítsek neked! Mindent helyre hozunk, csak Te meg Én. Rendben?-próbáltam hatással lenni rossz belátásaira.

-Igen..-döntötte vissza homlokát enyémnek.

-Hogy érzed magad, szóljak egy orvosnak?-aggódtam.

-Nem, nem kell. Most csak veled akarok lenni, kérlek.-húzódott a lehető legközelebb hozzám.

-Amit csak szeretnél kincsem.-másztam fel mellé, és mellkasomra húzva simogattam hátát.

-Mi történt amióta...tudod..-kérdezte félve.

-Eltelt két hét. Megkaptad a vesém és a vérem. El sem mentem innen azóta, és mindenki más is itt volt melletted minden egyes nap. Nagyon hiányzol Marcelnek, és magát okolja mindenért. Reggel szerintem ha megtudja hogy emlékszel rá, letámad.-mondtam mire sokkosan nézett rám.

-Két hétig? Téged is műtöttek? N-ne haragudj amiért bele kevertelek ebbe...-hebegett habogott.

-Shh. Ne beszéljünk róla rendben? Minden a legnagyobb rendben lesz.-vettem egy mély levegőt, és próbáltam tudatosítani magamban, hogy visszakaptam Őt.