Szememfénye

64.

Erik szemszöge:

-Miért ezt a szegény lányt bünteted?-kérdezte tőlem Lívia, a kanapén ülve.

-Nem büntettem..-piszkáltam telefonom.

-Akkor mégis miért viselkedtél így vele? Most komolyan, velem akartad féltékennyé tenni. Pedig ő semmit nem csinált.-oktatott ki, teljesen jogosan.

-Akkora egy idióta vagyok...-temettem arcomat kezeimbe.

A féltékenységem tönkre tesz mindent. Amikor Inez közelébe megy valaki, teljesen elborul az elmém, és nem akarom, hogy bárki közel kerülhessen hozzá. Fiúbók vagyok, tudom milyen, ha egy fiú úgy néz egy lányra, mint ahogy ma tette az a kis nyomorult. Szó szerint végig mérte, és nem, én ezt nem bírom elviselni. Azt látni pedig, hogy Inez bájosan cseveg vele, annyira feldühített, de persze már megbántam. Inez nem tudja milyenek a fiúk. Én próbálok a legeslegszebben, legkedvesebb, leggyengédebben törődni vele, pedig bármelyik lány elnondhatja, hogy mindig is durva voltam. De vele nem. Ő más.
Azt akartam, Ő is érezze azt, amit én, ezért behivattam Líviát. Persze, egyből levágta a helyzetet, és nem is támogatta az a ötletet, de addigra Inez már be is nyitott. Rá sem mertem nézni, mert már akkor megbántam mindent.

-Menj már, keresd meg.-lökött az ajtó felé a lány, én pedig a keresésére indultam.

-Nálad van Inez?-nyitottam be Ádámhoz.

-Istenem, már meg se kérdezem. De utállak. Nincs itt.-forgatta a szemeit.

Marcel felé vettem az irányt, de sajnos az ajtó zárva volt. Kinéztem az ablakon, az autója sem állt már a parkolóban, ezért gondoltam hazamentek.
Persze a házuk üres volt. Sehol senki. Nálam szintén.
A lelkiismeretfurdalásom már fizikailag fájt, de legalább tudtam, hogy Marcellel van, vagyis nem lesz baja.

Elővettem a telefonom, és jó pár üzenet után, amire válasz nem érkezett, felhívtam Marcot, mert tudnom kell, jól van e a szerelmem.

-Szia, ugye veled van Inez?-tértem azonnal a lényegre, miután felvette. Persze most ő is haragszik rám, de legalább jól van. Ennyit a kiruccanásról. Elcsesztem. Miért csesztem el?
Nem viselkedhetek így vele, Ő nen ezt érdemli.  Eddig sem bízott bennem, ezután mégis hogyan fog? Főleg ha meg sem bocsájt nekem.
A konyhába mentem, ahol elővettem egy üveg whiskyt, és az üvegből kezdtem el inni. Ha már úgyis elbasztam, és nem lehetek vele, legalább ne emlékezzek erre az érzésre.

Az üveg tartalma iszonyat gyorsan fogyott, az agyam pedig kezdett lemerülni, és már képszakadás. Fogalmam sincs, mit csináltam ezután.

A telefonom éles, hangos csörgése zavart fel a tudatlanságból. Elaludtam a kanapén. Marcel neve villogott a képrenyőn, ami rendben is lenne, ha nem hajnali kettőt ütne az óra.

-Inez, a tüdeje megtelt, megbolodnulok...-mondta szaggatottan a szavakat, amikre nem is válaszoltam, csak rohantam ki a házból.
Nem érdekelt, hogy ittam, és hogy vezetni fogok, csak egy dolog érdekelt, és az az, hogy mellette legyek.

Azt asztma rohamok sem egyszerűek, de Inez tüdeje időnként megtelik vízzel, ami nagyon súlyos, hisz oxigénhiány léphet fel, ha nem kerül elég gyorsan kórházba.
Istenem, ez az egész az én hibám, minden miattam van. Mennyit kell szenvedjen még, annyira gyűlölöm magam.

Sírtam, és a kormányt vertem idegességemben, amíg a kórházba nem értem. Tudtam, hol kezelik ilyenkor, ezért megállás nélkül rohantam a negyedik emelet felé.

-Mondd, hogy időben ide értél vele...-álltam meg a folyosón fel alá járkáló Marcel előtt.

-Időben..-mondta, és látszott rajta, hogy mennyire meg van rémülve.

-Miattam van az egész..-szenvedtem tovább.

-Már aludt, minden rendben volt...álmában történt..Erik, mi lett volna ha nem vele alszom?-nézett rám kétségbeesve

-De vele voltál Marc, és köszönöm!-öleltem meg.

-Uraim!-szólított meg minket az orvos. A gyomrom görcsbe rándult, és vártam, mit fog mondani.