Till the Main Villain do us apart! - Míg a főgonosz el nem választ!

1.

Az egész belső kert lángokban állt, ahogy a Második Fal őrtornyai és néhány alacsonyabb épület is. A tűz magasra csapott az éjszakában, a fekete, csillagos eget szürkére festette a folyamatosan gomolygó füst, félő volt, hogy ez a pusztítás tovább terjedhet a kastélyra, vagy ne adj Teremtőanya, a Birodalmi Fővárosra. Évtizedek óta nem láttak ilyet az itt élők, a város összes lakójára szükség lett volna ahhoz, hogy emberi erővel megállítsak, de az ég szerelmére! Hát kinek lett volna erre ideje?! Amikor a kastély, ezzel pedig az egész ország támadás alatt állt!

Mindenki menekült az életéért. A közemberek mindenüket hátrahagyva, egymásba kapaszkodva futottak minél messzebb a fekete köpenyt viselő betolakodóktól. A varázsolni tudók még megpróbálták felvenni velük a harcot, de miután élesben még sosem álltak ki más hozzájuk hasonlókkal, hamar megfutamodtak.

Nem lehetett őket ezért hibáztatni. Hiszen még a királyi család is úgy látta jónak, ha nyakukba veszik a lábukat, és elmenekülnek. A király egyik kezében a birodalom legfontosabb iratait rejtő lezárt dobozt tartotta, másikkal a felesége gyengéd ujjaiba kapaszkodott. A nő zihálva kapkodott levegő után, szabad tenyerét a mellkasára szorította, mégse lassított a léptein egy pillanatra sem.

Mögöttük a hercegnő, aki kioldott hajjal, a cipőjét lerúgva, mezítláb futott a kastély alatti titkos folyosók hideg padlóján. Semmit nem hozott magával, a kezében egyedül a kisállata üldögélt, aki ki se merte dugni az orrát a lány ruhájának redőiből.

Utána jött a herceg, akinek az arca épp olyan kétségbeesett és tanácstalan volt, mint amilyennek mindenki érezte magát abban a pillanatban. Korilag már majdnem felnőtt volt, legkisebb gyerek lévén idáig még sem kellett ilyen helyzeteket átélnie, mindentől kímélve volt.

A hátuk mögött három lovag lépkedett, akik a biztonságukért feleltek. Direkt kevés embert hoztak magukkal, nem akarták a kastélyért harcolókat létszámhátrányba sodorni maguk miatt.
Hiszen, a csatának még közel sem volt vége.

A szökés, természetesen, nem az uralkodón múlott. Ha tehették volna, a király és a hercegnő maguk ragadtak volna kardot, hogy lekaszabolják azokat, akiknek volt bátorságuk ellenük menni. De a saját életüket nem tehették kockára, akármilyen jól is forgatták a fegyvert, a Dinsmore-ok biztonságba helyezése elsődleges feladat volt, még maguknak is.

Ez alól csak egy Dinsmore volt kivétel.

Raymond, a trón huszonhárom éves várományosa nem tartott velük. Ugyanis ő odafent volt, a legnagyobb zűrzavar közepén, és feltett szándéka volt úgy elfojtani ezt a lázadást, hogy még írmagja se maradjon.

Fekete köpenybe rejtőzve először kerülte a feltűnést, nem akarta, hogy meg azelőtt lelepleződjön, hogy a kastély belsejébe ért volna. Az igazi ellenségük, tudta, hogy a trónteremben lesz.

Egyértelmű volt, hogy csapdáról volt szó, ezt a koronaherceg is nagyon jól tudta. Túl jól ismerték egymást azzal az átkozott mágussal ahhoz, hogy elmeneküljön az összecsapás elől, amiről már bizonyosan mind a ketten hosszú ideje álmodoztak.

Ez a csata volt Raymond életének legfontosabb ütközete, a végső leszámolás, a tetőpont! Más lehetőség a győzelmen kívül nem is lebeghetett a szeme előtt.

Győznie kellett.

Hiszen, ennek a történetnek Raymond volt a főszereplője.

Amikor a támadás elkezdődött, ő pont nem tartózkodott a kastély területén. „Ha ott lettem volna, ez bizonyosan nem történik meg...", sziszegett magában vádlón, miközben a Második Fal kitört kapuja mögé rejtőzve leste az arra járókat. A saját embereiket egyre visszább és visszább szorították, az igazi harcok most a főkapunál zajlottak, a támadók teljesen fel akarták koncolni őket.