Till the Main Villain do us apart! - Míg a főgonosz el nem választ!

17.

Yuna unottan ücsörgött a kassza mögötti székében, kezében egy listával, amire eltúlzott pipákat rajzolva jelölte azokat a termékeket, amik fogyóban voltak, és amiket mostanában nagyon vittek. A fiatal nő keze szinte már magától mozdult, nem sokat agyalt azon, amit csinált. A gondolatai egészen máshol jártak.

Két hónapja már hogy az élete egyik fele fenekestül felfordult azzal, hogy az ajtajában megjelent a saját, élő agyszüleménye. És bár próbálta minél nyugodtabban kezelni a szituációt, nem egyszer felmerült már benne, hogy be kellene-e vonulnia önként valami elmegyógyintézetbe. Hiszen, biztos volt benne, hogy elborult az agya...

De ha igaz, ha hamis volt ez az egész, nem lehetett érdektelen. Segítenie muszáj volt. Már csak elvi okokból is. Azok után a sok szarság után, amit a drága karaktereivel tett, nem dőlhetett hátra karba tett kézzel, hogy szinte vakon magukra hagyja őket a modern vaksötétben.

A fejét oldalra fordítva ekkor a pult alatt meglátta az általa odahordott füzeteket, lapokat, könyveket, a torka pedig elszorult. Halk sóhajtást hallatva, legyőzötten fordította el a fejét, a szemeit vétkesen sütötte le.

"Lehet, hogy ez az egész miattam történt", tört fel benne ismét az a fojtogató érzés, ami már annyiszor. "Lehet, hogy az én hibám. Másfél éve nem teszek mást, csak ülök a magam készített világ peremén, amitől nem tudok elszakadni. Másfél éve kijött az utolsó HBK kötet, és én még mindig azon kattogok, még mindig azt gyászolom. És hiába kapom az ösztönzést az olvasóktól, a kiadómtól, a családomtól, hiába mondják, hogy nem kell sietnem, csak nyugodtan, tudom, hogy újdonságra várnak. Amit én nem tudok nekik megadni..."

"Lehet, bennem csak ennyi volt. Lehet, én is csak egy egysztoris író vagyok. Lehet, sose tudok újra olyat alkotni, mint Ray-ékkel..."

És nem ez volt az egyetlen dolog amiért megszakadt a szíve.

Tegnap este, mikor a tervezettnél sokkal később betoppant Ray, Yuna alig ismert rá. A férfi lehajtott fejjel, hangtalanul csukta be maga mögött az ajtót, hogy utána másodpercekig álljon még ott, mozdulatlanul, a kilincset szorongatva. Lassan, szakadozva szívta magába a levegőt, mintha fájt volna neki a légzés. A vállai megfeszültek, széles háta meghajlott. Nem akarta felemelni a fejét.

- Ray? - szólította meg őt Yuna, aki épp akkor vágott keresztül a nappalin, pizsamában, mezítláb, hogy igyon egy pohár vizet. Elképzelni se tudta, mi vehette rá a férfit, hogy szoborként strázsáljon a bejárati ajtónál. - Jól vagy?

A herceg olyan lassan fordult az írója felé, mintha tényleg komoly fájdalmakkal küzdene.

- Van egy kérdésem - mondta. A hangja megviselt volt és recés, a torka ki volt száradva.

Yuna tanácstalanul nézett rá. Apró, bizonytalan léptekkel ment közelebb hozzá, mintha még mindig nem volna biztos abban, hogy nem a képzelete játszik vele.

- Kérdezz csak! - bátorította őt.

Ray nem akarta felemelni a fejét, nem nézett az előtte állóra. Vastag ujjai megfeszültek a kilincs körül.

- Te vagy az író, mit gondolsz... - motyogta maga elé a férfi sötéten. Yunának nagyon kellett figyelnie, hogy megértse őt. - Ha Lucast visszahozom... Shino... ő... el fog tűnni?

A nő leforrázva pislogott nagyokat.

- Ezt most nem értem - ismerte be lassan.

- Ha Lucast visszahozom, Shino el fog tűnni? - ismételte meg magát, ezúttal sokkal erőteljesebben Ray. Sötétkék szemei, amik a ház félhomályában már feketének tűntek, tompák voltak. - Nem lesz többé? El fogja felejteni azokat, amiket eddig átélt, vagy az emlékei megmaradnak?