Till the Main Villain do us apart! - Míg a főgonosz el nem választ!

5.

Hagiában évtizedek óta nem volt akkora ünnepség, mint amikor a koronaherceg, Raymond Dinsmore elérte a felnőtté válás korát, ezzel hivatalosan is a trón örököse és várományosa lett. A herceg ezidáig is messze földön híres volt a vitézségéről, lovagokat megszégyenítő harci képességeiről, kardforgatásáról, de kalandvágyáról és hősiességéről is. Mindig ott volt, amikor szükség volt rá, a népe szerette őt, és alig győzték kivárni a napot, hogy mint már törvényes uralkodójukat köszönthessék.

A királyi pár is mérhetetlenül büszke volt rá. Mindig is ilyen fiúra vágytak. Aki erős, rendíthetetlen támasza lesz az országnak, és közben megértő, igazságos szolgája az embereknek. Reuben király tudta, hogy a hagyatéka jó kezekben volt. Így, mikor meghallgatta a herceg ünnepi fogadalomtételét az örökösi cím elfogadásával, örömmel emelte magasba a kupáját a fiára.

Az ünnepség majd’ egy hónapon keresztül eltartott, ezalatt a királyi családnak bálok és lovagitornák tucatja alatt volt ideje megmutatnia magát. A birodalmi főváros tele lett az ország minden pontjáró érkező nemesekkel, akik nem győzték kivárni az alkalmat, hogy saját szemükkel is megláthassák a híres-neves Raymondot, a soron következő uralkodójukat.

Épp egy, a többihez végletekig hasonlító lovagi tornán ültek, mint nézők, és a jókedv tapintható volt. Primrose hercegnő, aki csodás, barna haját bonyolult fonatba fonva viselte, egy igazi tündérnek tűnt a többi úrihölgy mellett. Ölében a mosómedvéje feküdt el lustán, felettébb élvezve a gazdája által nyújtott folyamatos simogatást.

Csak egy valaki volt, aki a királyi páholyban ülve olyan savanyú képet vágott, mintha a fogát húznák, méghozzá maga az ünnepelt. Raymond herceg meg se próbált átlátszó mosolyt erőltetni az arcára, szigorú, sötétkék szemei élesen meredtek a távolba. A tekintete el sem ért az őket szórakoztató lovagokig, bár ez az egész egyáltalán nem érdekelte őt.

Sőt, semmi sem érdekelte őt már ezek után.

A húga, aki mellette ült, természetesen érzékelte a testvére hangulatát, és arcán egy mesterkélt ábrázattal fordította felé a fejét.

- Bátyám… - szólította őt meg bizalmasan, övéhez hasonló sötétkék szemeit rá függesztve. – Ideje lenne már túllépni ezen az ostobaságon. Az életedben egy új fejezet kezdődik, az ezelőtti sérelmeidet jobb lenne magad mögött hagynod!

Raymond viszont sose szerette a lényeget kerülgető, nyakatekert beszédeket.

- Szóval felejtsem el, és tegyek úgy, mintha mi se történt volna? – nézett vissza a húgára elutasítóan.

Primrose szája széle nemtetszőn rándult meg. „Még csak az kéne!”, gondolta magában. „A Teremtőanya védjen attól, hogy ismét ugyanabba a hibába ess!”
Megköszörülte inkább a torkát. „De mivel ő már így is elég elfoglalt, ezt a feladatot és szívesen magamra vállalom!”

- Ne ítélj el mindenkit egyetlen rossz tapasztalás után! – fonta össze az ujjait az ölében, ahogy megpróbált minél választékosabban hangozni. – Lefogadom, hogy a birodalom megannyi fiatal hölgye kapva kapna az alkalmon, hogy megismerjék a koronaherceget!

Raymond kritikus fújtatást hallatva pattant fel a székéből.

- Ezt nagyon jól mondtad – morogta. – A koronaherceget. Nem pedig engem.

Ezzel a tornát és a többieket hátrahagyva kitrappolt a páholyból.

Primrose sietve kapta utána a fejét, de már késő lett volna utána szólni. Amúgy se állt volna meg. Egy vesztes sóhajtást hallatva fordult vissza a lelátó felé, igyekezett az arcán minél kevesebb érzelmet megjeleníteni, nem akarta, hogy az őt figyelőknek még valami beszédtémája akadjon.