Till the Main Villain do us apart! - Míg a főgonosz el nem választ!

27.

Az éjszaka hamar eltelt, Primrose hercegnő pedig azzal a kellemetlenséggel ébredt, hogy a szemei feldagadtak a tegnapi sírástól.

Nem tehetett róla. A hetek óta őt szorongató stressz és idegeskedés kitört rajta, és csak a Teremtőanyának köszönhette, hogy a négy fal között, magányában történt meg.

A gyomorgörcs viszont nem múlt el, azután sem, hogy felkelt, felöltözött, rendbe tette magát. Nem is volt képes pár falatnál többet csípni a reggelijéből, éppen annyit, ami elegendő volt ahhoz, hogy ne essen össze.

Ekkor kopogtak az ajtón. Sir Darwin Harding lépett be rajta a nő engedélye után.

- Lassan mindenki megérkezik a gyűlésre, hercegnőm – mondta neki üdvözlésképpen.

Primrose bólintott, egy intéssel távozásra is parancsolta a szolgálólányait, akik körülötte forogtak, viszont semmi jelént nem mutatta annak, hogy tervezne felállni a fésülködőasztalától, ami előtt ücsörgött. Nem, miután már csak ketten maradtak, hosszú másodperceken keresztül szemezett magával a tükörben, jelét keresve annak, hogy nem érezné magát tökéletesen.

Sir Harding, aki ezt tudta, türelmesen állt továbbra is a helyén. A férfi azóta volt folyamatosan a hercegnő mellett, hogy Sigismund megtámadta a birodalmi fővárost. Ő kísérte el a vidéki birtokra az özvegykirálynővel, ő védelmezte, ő hajtotta végre a parancsait. És bár nem látott bele Primrose fejébe, úgy érezte, ismeri őt annyira, hogy tudja, nyomasztja valami.

Nem is várt sokáig azzal, hogy ismét megszólaljon.

- Természetesen, ha szüksége van több időre, maradhatunk – fűzte hozzá nyugodtan. – Ön nélkül egyébként sem kezdhetik el.

Primrose rózsaszín ajkai halvány mosolyra húzódtak, de a mosoly nem ért el a szeméig. A tükörből a szőke férfire nézett, sötétkék szemei gondterhelten csillogtak.

Végül egyenes háttal a lovag felé fordult, és kezeivel az ölében beszélni kezdett.

- Te... - mondta ki óvatosan a túlontúl bizalmas megszólítást, mire Sir Harding is észrevétlenül kihúzta magát. – Te találkoztál már velük, igaz? Milyennek láttad őket?

A férfi nagy levegőt véve gondolkodott el.

- Különbözőek – jelentette. – Vannak dühösek és fáradtak. Harcra készek és bosszúra szomjazók. Kétkedők. Reménykedők. Egy közös van bennük, az pedig a kíváncsiság.

- Nem terjesztenek pletykát? – kérdezgetett tovább a hercegnő. – Hangoztatnak követeléseket? Tudni szeretném, mivel állok szemben, mielőtt kilépek eléjük. Nem szeretem a meglepetéseket.

Sir Harding ezt persze tudta.

- Követelések mindig vannak, a legtöbb alaptalan! – felelt. – Engesztelést szeretnének a Sylvia és Sigismund ideje alatt őket ért kár miatt!

- Hát persze – fújta élesen Primrose, ahogy a helyéről felállva merev léptekkel sétálni kezdett a szobájában. Karcsú, bronzszínű hosszúszoknyája halkan susogva követte le a mozgását. – Nem ők az elsők, akik meg akarnak gazdagodni egy tragédiából. De ők akkor sem lennének elégedettek, ha magát a kincstár kulcsát adnám a kezükbe! Telhetetlenek... még valami?

- Tudni akarják, mi van a hercegekkel – folytatta határozottan a férfi. Komoly szemeit le se vette a nőről. – Mind a régensherceggel, mind a koronaherceggel.

Primrose megtorpant.

- Azt én is... - motyogta elhaló hangon. Most már a sétálást sem folytatta. – Az egyik... az egyik lent fekszik a kriptában, felravatalozva, ki tudja, mióta, míg a másik eltűnt! Eltűnt! – nevetett fel gúnyosan. – És az egyetlen, aki információval szolgálhatna arról, hol és merre van, csak egy idétlen kölyök, aki azt se tudja, kicsoda ő! Valljuk be... csődöt mondtam, mint testvér. Húgként elvesztem, nővérként megbuktam. Kíváncsi vagyok, régensként meddig fogom bírni.