Till the Main Villain do us apart! - Míg a főgonosz el nem választ!

3.

A dolgok viszont nem mentek olyan könnyen, ahogy azt Raymond eltervezte. Leonardóhoz fordult először segítségért, aki amint meghallotta, hogy mit is akar tőle a herceg, majdnem kivágta őt a lakrésze ablakán.

- Nem vagyok hajlandó ilyen sületlenségeket hallgatni! - kiabált vele, ahogy határozottan kitessékelte az otthonából. - Gyere vissza akkor, ha már megjött az eszed!

Aztán be is csapta az orra előtt az ajtót.

Természetesen, Raymond nem adta fel ennyivel. Nem is tehette volna. Hiszen ígértet tett, az adott szava pedig neki sokat jelentett. Minden reggel és minden este eljárt a fővarázslóhoz, hogy rávegye őt az együttműködésre, de még csak a kertjébe se tehette be a lábát, a kapuját zárva találta.

Közben mindenhol egyre nagyobb lett a zűrzavar. Egyre több távoli nemes érkezett a birodalmi fővárosba, hogy tanúi legyenek a koronaherceg koronázásának, a koronaherceg viszont nem akarta, hogy megkoronázzák őt.

Sőt, asztalokat felborítva, őrjöngve tiltakozott az ellen, hogy király legyen.

- Amíg Lucas nem kerül vissza oda, ahová tartozik, addig nem lesz semmiféle koronázás! - jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon.

- Bátyám, ne viselkedj már ilyen gyerekesen! - szólt rá sziszegve a húga, miközben a hasonlóan sötétkék szemei villámokat szórtak.

Raymond hangosan fújtatva csapott rá a hosszú asztalra, aminek másik oldalán Primrose állt.

- Ez szerinted a gyerekesség? Ülnöm kéne a trónon, amíg ő szenved valahol?

- A néped szenvedésével már nem is törődsz?! - vakkantotta hercegnőhöz nem illő hangon a lány. - Az embereknek meghalt a királyuk, szükségük van egy újra!

- Meg fogják kapni, amint túl leszünk ezen! - zengett már az egész terem a hangjuktól.

- Mi van a kötelességeddel? Herceg vagy, Raymond! Nem egy poros katona, aki oda megy, és azt csinál, amihez kedve támadt!

- Az elsődleges kötelessége s társamhoz köt engem, annak kell eleget tennem!

- Lucas meghalt, az emberek viszont még élnek! - vörösödött a hercegnő arca a kiabálástól. - Azokkal foglalkozz, akiknek számít!

- Lucas csak akkor lesz igazán halott, ha én azt engedem! Mit vársz tőlem?! Hogy mondjak le róla?!

Primrose erre nem válaszolt rögtön. Nem is tudott. A szemeit lesütötte, nagy levegőt vett, hogy azzal próbálja meg a légzését kiegyenlíteni. Nem értette, hogy engedhette meg így magának azt, hogy eluralkodjanak rajta az indulatai.

A folytatáshoz sokkal visszább fogta a hangját.

- Mindenkinek az lenne a legjobb. Igen - mondta ki végül.

Raymond lélegzete elakadt a szavak hallatán, ha nem támaszkodott volna mind a két kezével az asztallapra, a mellkasához kapta volna. A szíve nagyot dobbant. Fájdalmasan nagyot.

- A gyász teljesen kifordít önmagadból, és tönkreteszi az ítélőképességedet - magyarázkodott a lány megfontoltan. - Nem beszélsz másról, csak valami másik világról, ahova el kell menned. Mi lesz velünk akkor, ha elmész? Mi lesz az édesanyánkkal? Mondd csak! Mikor látogattad meg utoljára őt, bátyám? Én minden nap nála vagyok. Tudod, mit csinált tegnap este? Az egész éjszakát kint töltötte az erkélyén, egy szál köntösben. Mióta édesapánk elhunyt, egyre kevesebbet beszél. Ha te most elmennél, és nem térnél vissza, szerinted mi lenne vele? Mit tenne magával?

- Visszatérnék - erősködött fojtott hangon a fiatal férfi, sötétkék szemeit félig lehunyva, de ennyi nem volt elég ahhoz, hogy a húgát meggyőzze.