Till the Main Villain do us apart! - Míg a főgonosz el nem választ!

33.

Huszonöt évvel később Benjamin még mindig úgy gondolta, hogy semmi baj nincs azzal, ami neki jutott.

Boldog volt és elégedett. Úgy lett, ahogy tervezte, a tanulmányai végeztével egy fővarázslói ajánlással a kezében az urak és úrnők versenyeztek azért, hogy hozzájuk szegődjön el. Igazán büszke volt magára. Három éveket húzott le különböző nemeseknél, ahol megbecsülték, és jól megfizették őt. De mivel nem mondott le arról a vágyáról, hogy beutazza vándorvarázslóként egész Hagiát, nem akart egy helyen hosszabb ideig leragadni.

Kivéve... az utolsó alkalmat.

Először volt, hogy komolyan elgondolkodott azon, ott maradna. Azok a kedves őzikeszemek, az a lágy mosoly, azok az aranyszőke, derékig érő fürtök... teljesen megbabonázták őt.

A lány egyke volt, nemes apja egyetlen gyermeke és örököse. A felmenő szíve, szeme fénye. El volt kényeztetve, ez tény. Ezért lehetett az, hogy huszonhárom évesen még mindig hajadon volt.

Megszerették egymást. A kisasszony is számtalanszor bizonyította, hogy viszonozza Benjamin érzéseit.

Viszont mikor az úr tudomást szerzett a vonzódásról, eltűnt belőle a jóakaró apa, és sosem látott szigor szállta őt meg. Azon nyomban elküldte az udvari varázslóját a birtokról, és a két szerelmesnek megtiltotta, hogy találkozzanak.

A búcsújuk ezért titokban zajlott, és igazán édes-keserű lezárása volt a románcuknak. A lány megijedt az apai szigortól, a kitagadástól, a száműzetéstől. Benjamin pedig nem akarta belekényszeríteni semmibe. Mindketten beletörődtek a sorsukba, és elváltak útjaik.

A pletyka viszont gyorsabban járt, mint Benjamin lába, és a „felháborító történések után" már senki nem akarta őt az udvarába fogadni. Az ajánlólevelét dobhatta a kukába. Itt volt az ideje, hogy vándorvarázslóvá váljon.

Az volt a szerencséje, hogy mindig is készült ezekre az időkre, így sosem herdálta el a fizetését, mindig tett félre magának. Évekig nem kellett félnie semmitől, volt mit ennie, puha párnás ágyban alhatott. És bejárta a birodalmat. Néha még Hagia határain túlra is kimerészkedett.

És nagyon sok dolgot hallott.

Egy idő után a csapból is Sigismund neve kezdett folyni. A semmiből bukkant fel, és utána eltűnni sem igazán akart. A borostyánszemű akármerre járt, mindig máshogy vélekedtek róla. Volt, ahol áldották, átkozták, és volt, ahol csak szimplán furcsának tartották. Utána hírhedté vált. Mire Benjamin észrevette, már körözési plakátokon díszelgett „az áruló varázsló" neve.

Közel negyvenöt éves volt, mikor minden megváltozott.

Az összegyűjtött vagyonát felélve, az országot járva „az emberek jóindulatából élt", mégse idegeskedett miatta, mert már hozzászokott. A birodalmi főváros piacterén állva sétált, a vásár közepén, és próbálta feltölteni a készleteit a következő nagy továbbindulásához. Még nem tudta, merre felé menjen, nem voltak tervei.

Viszont...

Már napok óta, pontosabban a fővárosba érkezése óta, valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés szorította a gyomrát, és ennyi év vándorlás után megtanulta, hogy az ösztönei nem csapják be, úgyhogy figyelni kezdett. A szeme gyorsan járt, és nem tartott sokáig, míg észrevette a szürke köpenyes alakot, akit már tegnap is és azelőtt is látott. Benjamin okos volt, és nem állt neki konfrontálódni vele. Gondolta, ha fontos, a fazon úgy is felkeresi majd őt személyesen.

Épp egy árussal volt elfoglalva, mikor ismét feltűnt az az alak. Ezúttal viszont nem a távolból figyelte őt. Felé tartott. Egyszerűen elhaladt mögötte, és Benjamin csak annyit érzett, hogy a karját meglökték. Az alak után nézett, de már csak a távolodó hátát látta. Nem indult utána, összehúzott szemekkel rázta a fejét. A zsebébe nyúlva viszont rögtön megtalálta a véletlenül becsúsztatott, többszörösen összehajtogatott papírfecnit.