Till the Main Villain do us apart! - Míg a főgonosz el nem választ!

8.

Mikor Yuna már legalább fél órája megállás nélkül váltogatott a szívszaggató zokogás és az elmebeteg röhögés között, Raymondnak komolyan kezdett betelni a pohár. A falnak dőlve, a mellkasán keresztbe font karokkal nézte a plafont, és imádkozott némán a Teremtőanyának, vagy nem is tudta igazán, milyen istenség van itt, hogy térítse észhez a fiatal nőt, vagy vessen véget a szenvedéseinek, mert ez már tényleg sok volt.

Edgar hasonló érzelmekkel viaskodott. Az állatokhoz sem illő hangoktól zavarba jött, és kellemetlenül próbálta a szárnya alá rejteni a fejét, ami hosszú távon már neki sem volt kényelmes.

A nő, ha megkérdezték volna, akkor se tudott volna válaszolni arra, hogyan is érzi magát abban a pillanatban. Bár megivott egy pohár bort, azt csak a hirtelen sokk miatt tette, nagy hatással nem volt rá. Hiszen megszólalt előtte egy kicseszett holló! Vagy varjú? Tök mindegy, egy madár! Emberi hangon! Méghozzá egy olyan ember hangján, aki már minimum nyolc éve láncdohányos volt, és tinédzser korában elfelejtett mutálni. Ki hallott már ilyet?!

Mikor ezen sikerült túltennie magát, hajlandó volt ezúttal nyugodtabban meghallgatni Raymond meséjét arról, hogy ki is ő, és miért van itt. Persze, még mindig voltak benne kételyek, de a beszélő madár és a képzeletéből kisétált külsejű pasi elég meggyőző volt.

- Oh, Lucas! Édes-drága babám! – szólt közbe Yuna Raymond kiselőadásába, arcán bárgyú, fülig érő mosollyal. – Legkedvesebb gyermekem! Vagyis... - harapott hirtelen az ajkába, ahogy bűnösen az előtte állóra pillantott. – Természetesen, én mindegyik gyermekemet ugyanúgy szeretem, és nem teszek különbséget közöttük! – próbálta menteni a menthetőt. – Természetesen, nem állítottam rangsort a fejemben, és természetesen nem a szimpátiám nagyságától függött az, ki mennyi játékidőt kapott a lapokon! Ugyanúgy szerettem Lucasbabát, mint téged, Rose-t, Darwint... te édes istenem, Darwin!

Ezzel az író hevesen a szívéhez kapta a kezeit, mintha épp akkor találta volna telibe Ámor nyila, és szerelmi bánatban szenvedő kisiskolás lány módjára eldőlt a kanapén, arccal előre.

- Az a pasi... - nyálazta össze maga alatt a kárpitot. – Egy isten... kedvenc szőke karakterem... pedig... - csuklott. – Alapjáraton nem rajongok a szőke karakterekért... leszámítva néhány egyértelműt...

Raymond vesztésre állva temette bele az arcát a kezébe, már komolyan úgy érezte, nem bírja tovább ennek a vinnyogó szerencsétlenségnek a társaságában. Az idő is fogytában volt.

A fejét oldalra fordítva sandított Edgarra.

- Mit gondolsz, ebben a világban is etikátlan dolog megütni egy nőt? – kérdezte tőle teljesen komolyan.

A segítő állata elgondolkodva károgott egy sort, még mielőtt megszólalt.

- Szerintem, hercegem, az minden világban annak számítana – válaszolt megfontoltan.

Raymond a fejét rázva fújtatott egy sort, mire Yuna felpattant a helyéről, és veszélyesen összehúzott szemeit rá szegezte.

- Hé, vigyázz a szádra, Reirei! – tartotta fel figyelmeztetően a mutatóujját a nő. – Az én házamban vagy!

A herceg megbotránkozva nyelte félre a saját nyálát.

- Reirei?! – emelte fel a hangját.

De Yuna csak a vállát rántotta.

- Oh, persze, ne vedd a szívedre! – igazította meg gyorsan a csálén álló szemüvegét. – Minden gyermekemnek van valami beceneve, ahogy csak én ismerem őket. Neked Reirei, Lucasnak a Lucasbaba, Darwinnak az Igen, apuci, és a többi és a többi...