Till the Main Villain do us apart! - Míg a főgonosz el nem választ!

13.

Másnap reggel Raymond és Lucas korán elindultak az erdőbe. Gyalog mentek, minden, amit magával vitt, a kardja volt és egy megpakolt táska. Lucasnál ennél is kevesebb dolog volt, fegyvert nem vett magához.

- Ha vadakkal találkoznátok, ne ingereljétek őket! – látta el az ajtóban álló párost jó tanácsokkal Benjamin bácsi. A férfi szemei alatt sötét karikák mélyítették el az arcának ráncait, és bár nem kellett volna, korán kelt, hogy mindent összekészítsen az unokaöccsének. – A legtöbbjük azt se tudja, mi fán terem az ember, így ha nem éreznek fenyegetést, békén hagynak titeket.

Lucas értőn bólogatott, miközben megigazította magán a köpenyét, a csuklyát mélyen a fejére húzta, hogy ne fázzon a füle.

- Estére visszaérünk! – ígérte neki könnyedén, magabiztosan. Borostyánszínű szemei félreismerhetetlen izgalommal csillogtak. – Ne felejtsd el délután bekeverni Nelly-nek a gyógyszereit, és ránézni Öreg Markra. A szomszéd kakasát ne némítsd el, mert a végén még levágják! Ha pedig Ray megint békát akar játszani a kútban... - sóhajtott fel, arcát egy pillanatra a szürkéskék ég felé fordítva. – Kérlek, akárhogy győzködnek téged, ne hagyd odalent egész nap!

Benjamin bácsi sértetten horkantott fel.

- Mit emlékeztetgetsz engem, te kölyök? – rázta a fejét rosszallóan, amitől Lucas csak a szemét forgatta. – Öregember nem hülye ember! Azt hiszed, kilépsz a házból, és máris elfelejtek járni? Eredj innét, aztán vissza se gyere!

Lucas arcán egyáltalán nem fakult a kaján vigyor.

Végül aztán engedett a nyomásnak, és Raymonddal szorosan a háta mögött elindult.

Az ország határán álló erdőben semmi átmenet nem volt. Nem voltak magányosan, a többiektől távolabb álló fák, se szélesre taposott utak. Már méterekkel a belépés után úgy érezték, mintha egy sűrű rengeteg közepében lennének.

Raymond séta közben egyik kezét végig a kardján tartotta. Néma volt, a füleit hegyezte, szigorúan összehúzott szemeit gyakran kapta egyik bokorról a másikra. Mint aki feszülten csak a pillanatra vár, hogy valamelyik oldalról orvul rátámadjon egy elképzelhetetlen szörnyeteg.

Lucas viszont nyugodt maradt. Olyan nyugodt, mintha nem is egy gyilkos bestiákkal teli rengetegben sétálgatna, hanem a falujában. A lába biztosan vitte előre, bár szűk csapásokon jártak, amiket itt-ott benőtt már az erdő növényzete, pontosan tudta, merre megy, egy másodpercre sem bizonytalanodott el.

A két fiú nagyon sokáig nem szólt egymáshoz, hiszen nem volt miről beszélgetniük. Mindketten a gondolataikba merültek, a másikon elmélkedve. Tele voltak kérdésekkel, amiket nem tudták, illő lenne-e feltenniük egy nap ismeretség után.

Bár Raymond nem bánta a csendet, ő volt az, aki előbb megszólalt. Persze, nem volt biztos benne, hogy hallani fog-e választ, de elég beszédesnek gondolta az előtte haladót ahhoz, hogy egy kis bíztatás után megnyíljon előtte.

- Kérdeznék valamit! – kezdte először ezzel.

Lucas meglepetten kapta fel a fejét. Egy pillanatra hátra lesett a válla felett, mintha így akart volna megbizonyosodni arról, hogy tényleg ő szólalt-e meg. Mikor a borostyán tekintete találkozott az útitársa különleges, sötétkék kettősével, bólintott.

- Mi lenne az? – fordította vissza a fejét, nehogy véletlen megbotoljon valamiben.

Raymond rögtön élt a lehetőséggel.

- A nagybátyjád a birodalmi fővárosban volt varázslóinas, és ott tanult – foglalta össze. – Hogy lehet, hogy most a határvidéken él? A legtöbb inast forgalmas városokba költöztetik, ahol több ember segítségére lehetnek. Ti mégis egy faluban laktok.