Till the Main Villain do us apart! - Míg a főgonosz el nem választ!

22.

Raymond ujjai alatt összegyűrődtek a lapok. Az eddig is nehezen olvasható szavak kivehetetlenné váltak, teljesen elmaszatolódtak az izzaddságtól és a könnyektől.

- Mi ez? - fordította a fejét darabosan az egymás mellett álló Yuna és Aaron felé. A keze remegett, ahogy vádlón felmutatta a papírokat. - Mi ez?! Ezt mégis mire véljem?!

A herceg viszont választ várt. És mikor nem kapott olyan gyorsan, ahogy szerette volna, a fejét fújtatva elfordította, száját veszélyes vicsorra húzta.

- Igaz, ami itt van? - nézett ekkor ismét a lányra. Kezdte teljesen elveszíteni a fejét. - Te írtad, nem? Fellázítottad az irományaiddal az öcsémet, hogy utána megölethesd?!

A vádakat hallva az író nagy szemei megremegtek, és a kezét a mellkasára szorítva kezdett fogadkozásba.

- Nem, ez nem így történt! - rázta a fejét, a hangja rémülten ugrott magasabbra. - Én is utólag tudtam meg. Egyszer csak rám jött valami, elkezdtem írni, és ez lett belőle! Mikor hazaértem, Aaron már itt várt rám. Ha... ha úgy tetszik, dokumentáltam a történteket.

- Aaron? - sziszegte a nevet a férfi, ahogy az egyenesen álló, gyászos tekintetű mágusra nézett, mintegy igazolást várva az előbb elhangzottakra.

A borostyánszemű a herceg szemébe nézett, majd fájdalmas lassúsággal bólintott egyet.

Raymond térdei megrogytak, de nem esett össze. A gyomra egészen a talpáig süllyedt. A vér megfagyott az ereiben, fázott, mégis érezte a homlokán és a nyakán lefolyni az izzadtságát. A fülei zúgni kezdtek, a fejébe fájdalom hasított, a kezét oda kellett kapnia egy pillanatra. "Az öcsém halott. Leonardo halott. Sigismund szabadon, Sylvia trónon", sorolta fel magában a férfi, ahogy lassan az ájulás szélére került. "És ez mind azért, mert én eljöttem. Az öcsém... az öcsém... Nicholas..."

- Ezután mi történt? - kérdezte Aaront elfúló hangon, zsibbadt nyelvvel.

A fiatal varázsló szívesen vette át tőle a szót.

- Miután kijutottunk a fővárosból, követtem Leonardo parancsát, és megkerestem Primrose hercegnőt. Beszámoltam neki a történtekről.

- Ő hogy fogadta? - vágott közbe türelmetlenül.

- Nem hitt nekem, míg át nem adtam neki ezt - válaszolt kezesen, ahogy a viharkék köpenye belső zsebéből előhalászta azt a borostyánszínű kitűzőt, ami egyszer Leonardo mellkasát ékesítette. Raymondnak még a szíve is összefacsarodott a látványtól. - De nem sírt. Előttünk nem. Gyorsan cselekedett, leveleket írt, amiben tájékoztatta a nemeseket, és maga mellé szólította őket. A bitorlók viszont túszul ejtették a tanácstagokat és lovagokat, akik mind nagy családok tagjai, így nem került még sor sem ütközetre, sem ostromra. Utólagos engedélyével, a hercegnő kinevezte magát régenshercegnőnek a távollétében.

Raymond beleegyezően bólintott. A húga mindig tudta, hogy kell cselekedni.

- Viszont Hagiában a helyzet válságos - folytatta komoly hangon. - A régenshercegnő azt parancsolta nekem, hogy keressem meg önt, számoljak be a történtekről, és átadjam, hogy a húga sürgős visszatéréséért könyörög!

- Hogy tudtál átjutni? - állt elő a következő kérdésével.

A borostyánszemű erre is készen állt.

- A fővarázsló rám bízta a feljegyzéseit, kutatásait és eredményeit, a módot onnan tanultam meg - felelt. - Után belopóztam a fővárosba az alagutakon keresztül, és a Kővel átjöttem. Ezt használtam hozzá. Az özvegy királyné adta nekem.