Luna (Befejezett)

1. Fejezet

Egy magas fenyő ágai közt vártam az áldozatomat. Itt fennt északon a hideg időszakban igen nehéz vacsorához jutni. Egy òvatlan nyùlért fohászkodtam és azért, hogy a vacogásom ne leplezzen le.
Òrák òta rejtőzködtem, és már kurvára átfagytam. De ilyenkor mindig a családom jut eszembe, az anyám, és a kisöcsém...éheznek.

- Még egy kicsit tűrnöm kell, nem térhetek haza üres kézzel! - ostoroztam magam.

Miòta apám meghalt, én vettem át a feladatait. Anyámat nagyon megviselte a veszteség, mint mindenkit. De, nem hagyhattam, hogy a gyász maga alá gyűrjön engem is. Harcos vagyok. Felelősséggel tartozom a családom iránt.
Ìgy hát tovább gubbasztottam, azon a rohadt ágon, hátha el tudok ejteni valamit.

Kis idő multán, egy őzsutát pillantottam meg a fák között. A szìvem vadul kalapált, mert ilyen lehetőség hullott elém.
Szinte már a számban éreztem mennyei hùsát.
Türelmetlenül feszìtettem az ìjjamat, és vártam, hogy a megfelelő szögbe helyezkedjen, amikor hìrtelen fájdalmas neszt hallottam a falu irányábol. Az őz is megilyedt és kereket oldott.

Hirtelen borzasztò érzés hasìtott a gyomromba, de ez nem tartott vissza. Levetettem magam a fáròl, és ahogy csak bìrtam rohanni kezdtem a családom irányába.

Futás közben, pròbáltam ésszerű magyarázatot adni a borzasztò hangokra amiket hallottam, mert az nem lehet, hogy megismétlődik a néhány holdtöltével ezelötti támadás, amiben apámat is elveszìtettük.

A nagyobb és fejlettebb klánok harcosai, ilyenkor télen portyáznak.
Rabszolgákért, élelemért és egyéb ingòságokért szálnak harcba.
Nem ismernek kegyelmet, és nem is ezt várják el tőlük.
Mészárszékké változtatják az utukba kerülő településeket.

Pròbáltam elhessegetni a gondolatot, és futni ahogy csak az elgémberedett lábaim bìrták. Amikor odaértem elborzattam. Mindenhol katonákat láttam, felgyùjtott házakat, és halottakat. Rengeteg halottat. A felfordulás hatalmas volt, elfùlò sikolyok, és sìrò gyerekek. Mindenki szaladt az életéért, kivéve azt a néhány harcost, akik még megmaradtak a klánunkban. Ők felvették a harcot, bár csekély sikerrel, mivel hatalmas volt a tùlerő.
Kapkodtam a levegőt, és lezsibbadt mindenem, azt hittem elájulok a látványtòl.
Pròbáltam elcsendesìteni az elmémet, és összeszedni magam.
-Muszály felvennem ezekkel a rohadékokkal a harcot.

De a fegyvereim a kunyhòban vannak, nálam csak ez a rohadt ìj van 5 nyìl, meg egy vadásztőr. A semminél ez is jobb, nyugtattam magam. Apám jòl kiképzett, csak le kell porolnom a tudásom és az ösztöneimre hagyatkoznom.

Egy itatò mögé térdeltem, hogy valamennyire védjem a testem. És pròbáltam csak a célzásra öszpontosìtani.
Egymás után szabadultam meg a halálthozò vesszőktől.
Majd felnyaláboltam a földről az utolsò áldozatom kardját, és véres táncba kezdtem. Jònéhány harcost sikerült lekaszabolnom, mire egy kisebb csapatot pillatottam meg magam előtt.
A mögöttem lévő kunyhò oldalához akartak beszorìtani.
Nevetgéltek rajtam, és ocsmányságokat vágtak a fejemhez.
A tùlélő ösztönöm hajtott, szinte transzba voltam a csata hevétől.
Épp amikor csatakiálltást hallattam és nekiiramodtam, hogy rájuk rontsak, egy éles fájdalmat éreztem a koponyám hátsò felében. Hirtelen elsőtétedett minden, és régi barátként vártam a halált.