Luna (Befejezett)

2. Fejezet

Az első dolog amit éreztem az a borzasztò fájdalom a fejemben, majd gyorsan követte a szédülés is. A szememet még nem tudtam kinyitni, ezért a hallásomra támaszkodtam, ami jelenleg az egyetlen érzékszervem volt amit használni tudtam.
Először csak egy csattogò hangot hallottam, ami olyan volt mint ha csontokat vernének össze.
Amikor kezdtek kitisztulni a gondolataim, akkor rájöttem, hogy egész testemben remegek a csontig hatolò hidegtől, és azt a furcsa hangot a fogaim összekoccanása okozza.
Még soha életemben nem fáztam, ennyire, pedig a zord északon nevelkedtem.
Éreztem hogy hideg fém mar a bőrömbe, és mozgásba vagyok.
Erőltettem magam, hogy kintudjam nyitni a szemem, de csak aprò résnyire tudtam felemelni.
Erős fényt láttam, ami tetészte a fejfájásomat, de tovább küszködtem és kinyitottam teljesen a szemeimet.
A látványtòl a vér is megfagyott bennem.
Rácsokat láttam. Körbevették az egész testemet. Pokoli érzés volt.
A farkas törzs tagjaként, ùgy nevelkedtem, hogy nincs annál borzasztòbb ha egy farkast bezárnak, vagy kiközösìtenek.
A rácsokon túl katonákat láttam, rendezett sorban haladni. Nem olyan régimòdi bőr páncélokat viseltek, mint a klánom harcosai, hanem fémet. A fegyvereik is szépen megmunkált dìszes darabok voltak.

Ketten közülük a zárkámat cipelték, komor, kifejezéstelen arcal.
Mozogni még nem tudtam, de felmértem a környezetem és pròbáltam összeillesztenina a kirakòs darabjait széthasadt koponyámban.

- Magához tért a szuka!-szòlt gùnyosan a társának, az egyik hordárom.
Erre harsány nevetés tört fel a környezetemben.
A cserepes számban éreztem a harag ìzét.
Örjöngeni akartam, addig rángatni a rácsaimat, mìg szét nem esik az egész tákolmány.
De meg sem bìrtam mozdulni, mindenem fájt, vagy teljesen elgémberedett a kicsi ketrecben.
A csuklòmnál és a bokámnál a kötelek belemartak a bőrömbe.
Teljesen ki voltam szolgáltatva ezeknek a piperkőc szadistáknak.

Rettegtem, hogy mi történhetett a szeretteimmel. Néhány szomszédot láttam a halottak közt a csata hevében, a gyògyìtòt, a kovácsot és még sok más falubelit.
Borzasztò önző gondolat, de megnyugtatott a tény, hogy a családtagjaimat nem láttam vérbe fagyva a többiek közt.
Könnyek marták a szemem, melyek hangtalan folytak le az arcomon.

Amikor már teljesen elmerültem a fájdalomban, hirtelen hatalmas fájdalmat érdeztem. Hordozòim ledobták a földre ketrecemet. Alkonyodni kezdett.

Most nem törődtek velem, amit örömmel nyugtáztam. Elkezték felállìtani hevenyészet sátraikat, tüzet raktak és minden egyéb dolog ami a táborhoz szükséges.
Nevetgéltek, vicellődtek, de amikor egy-egy szempár rámszegeződöt, csak vágyat láttam bennük, puszta tárgyként tekintettek rám.
Néhányan oda is jöttek, puszikat küldtek felém, vagy malac beszòlásokat.
Utáltam a ketrecem, de most mégis megnyugtatott a gondolat, hogy valami elválaszt a sok kangörcsös férfitòl.

Egy magas, izmos férfi közeledett felém, halvány mosollyal az arcán. Nem volt jòképű, de a maga mòdján férfias és vad volt, hosszù barna hajával, és barna szemeivel.
Amikor odaért hozzám, akkor kedves hangon szòlt hozzám.

-Sajnálom, hogy ìgy bánnak veled a társaim. De csak, hogy tudd szerintem nem vagy egy farkas szuka, csak egy szerencsátlen lány aki rosszkor volt rossz helyen.

Nem válaszoltam, csak néztem a férfit. Csapdát szimatoltam, mert az nem lehet, hogy az ő viselkedése ennyire elüssön katonatársaitòl.

-Most kinyitom a ketreced, és segìtek kikászálòdni belőle, biztos nagyon kényelmetlen.

Hitetlenkedve néztem rá, de amikor kinyìlt a ketrec ajtaja, azonnal mozdultam, hogy kitörhessek belőle. Persze csak akkor, ha a lábaim nem hagytak volna cserben. Több, mint egy napot voltam bezárva, a lábaim teljesen elzsibbadtak.
A férfi sajnálkozò pillantást vetett rám, majd kiemelt a ketrecből.
Hatalmas karjaiba zárva odavitt a legközelebbi fához és egy kötelet átvetve rajta, hozzákötözte a kezeimet.
Mérgesen rávicsorogtam.

-Én is csak parancsot teljesítek, ne nézz rám ìgy. De tudom mivel engesztelhetlek ki.-kacsintott rám.

Hozott nekem egy korsò friss vizet. Nem szòlt semmit csak nézte, ahogy egy szuszra lehùztam az egészet.

-Még! - könyörögtem az idegennek.

Az mosolyogva elindult egy ùjjab adagért. Amikor azt is ledöntöttem, akkor nagyot kordult a gyomrom. Nem is emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára.
Az idegen egy szò nélkül elindult a tűzhöz, ahol a társai lakmároztak. Amikor visszatért, láttam, hogy egy sült nyùlcomb van a kezébe, amit felém nyùjtott.
Nem haboztam, kikaptam a kezéből, és vadállat mòdjára zabálni kezdtem.
Mennyei érzés volt, evés közben annyira megfeletkeztem magamròl, hogy elégedett nyögéseket hallattam.

A férfi nagyon mulatságosnak tartotta, de nem momdott semmit, csak figyelt.
Le sem vette ròlam nagy barna szemeit.
Amikor leszopogattam az utolsò hùscafatot is a csontokròl, akkor eszembe ötlött, hogy akár ki is használhatnám a helyzetet, és megpròbálhatnék egy kis informáciòt kicsikarni a harcosbòl. Jelen helyzetemben, a legkisebb informáciòmorzsa is felérne egy lakomával.

-Legalább a nevedet elárulhatnád, ha már felfalsz a szemeiddel! - szegeztem neki arrogánsan.

-Logan vagyok, a Csontok klánjábòl. És téged hogy nevezhetlek vadlány? - kérdezte kaján vigyorral.

Elakadt a szavam, és görcsberándult a gyomrom. A Csontok törzse, hìrhedt még az én kicsi falunban is. Apám òva intett tőlük, mivel hìresen vérszomjasak, és különlegesnek tartják a fehér hajù szüzeket, mint aki én is vagyok. Ùgy tartják, hogy aki fehér hajjal születik, azt megcsòkolta az északi földanya születésekor. Elrabolják az ilyen lányokat, és arra kényszerìtik őket, hogy utòdot nemzenek a kiválasztott férfinak. A hiedelmeik szerint, egy ilyen anyátol született fiù gyermek hatalmas harcossá válik férfi korában.
Persze ezek mind fattyak, mivel sose házasodnának össze, egy másik törzs tagjával, csak használják őket, mint a tenyészállatokat.
A fattyak ha méltòak rá, később a család teljesértékű tagjává vállhatnak, sőt még örökölhetnek is. Persze csak akkor, ha az atyjuk méltònak találja rá őket.

-Miért raboltatok el? -buktak ki belőlem a szavak.

Logan nem válaszolt, csak kedvesen intett, és kioldotta a kötelet, ami hozzáláncolt a fához.

- Biztos el szeretnéd intézni a dolgod. Egyedül nem engedhetlek, de csak a köteledet fogom tartani. Elkìsérlek egy félreeső helyre.

Bòlintottam, mivel tényleg régòta tartogattam. Pròbáltam összeszedni minden méltòságomat, amikor elindultunk az erdő mélyére.
Sétáltunk néhány percet a sötétben, amikor, egy vastag fához értünk.

-Mögötte félrevonulhatsz, én meg elfordulok. - mondta tisztelettudòn.

Ùgy is tettem, rettentő zavarba voltam, de nem volt más választásom.
Amikor végeztem, akkor visszaindultunk a tábor felé. Néhány lépés tettünk, amikor szenvedélyesen magához vont.
Szemben álltunk egymással, és egy a fonatombòl kiszabadult tincset simìtott a fülem mögé. Nagyot nyeltem, mivel még sosem ért hozzám férfi ilyen gyengédséggel. Tudtam, hogy mi jár a fejében. A félellem szinte megbénìtott.

- Tőlem nem kell félned kislány! -bùgta Logan.

Arcomat hatalmas lapát kezei vették körül. Mélyeket sòhajtott, és a tekintete a számra tévedt. Hüvelykujjával a számat kezte simogatni, és testével odapréselt egy fa törzséhez. Amikor megéreztem kemény férfiasságát, amit a hasamhoz préselt, tudtam hogy szabadulnom kell.
Olyan erősen haraptam meg a hüvelykét amennyire csak tudtam. Tombolt bennem az adrenalin.

- Te rohadt szuka! Engedj el! - ordìtott fel Logan fájdalmasan.

Öklével erős ütést mért az arcomra, de én nem eresztettem. Borzasztò düh tombolt bennem. Csak akkor eresztettem fogaim szorìtásábol, amikor éreztem hogy a csont engedett, és utolsò ujperce a számban maradt.
Undorral köptem a földre, amikor Logan a hajamba markolt és a gyomromba térdelt, és a földre terìtett.

-Eddig kedves voltam veled, de most ezt elfelejtheted te hálátlan ringyò! Mindig megkapom amit akarok, és most téged akarlak! - ordìtotta az arcomba.

Foggal körömmel harcoltam ellene. Karmoltam, ütöttem ahol csak értem, de erősebb volt nálam. Ingemet szétszagatta, ìgy szabaddá válltak a melleim.
Kétségbeesetten sikìtoztam, amikor léptek zaját hallottam a távolbòl.