Luna (Befejezett)

14. Fejezet

Egy hétig tartott, mire a zord hegyeken keresztül, elértünk a Farkasok klánjáig. Az ùt alatt, csak a legszükségesebb dolgok miatt voltam hajlandò szòbaálni Coleal. Tartottam magam, ahhoz az elhatározásomhoz, hogy nem kerülök közelebb hozzá, ami rohadt nehéznek bizonyùlt. Főleg a hideg éjszakákon, amikor összebùjva aludtunk, hogy felmelegìtsük egymást.
Ilyenkor a gyászbòl, és a haragombòl merìtetkeztem, a vágy ellen.
Cole vette a lapot, és a néhány pròbálkozásán kìvül, hogy jobb kedvre derìtsen, nem erőltette dolgot. Szinte némán telt el ez az egy hét.

Amikor a szemem elé tárult szülőfalum, a szìvem hevesebben kezdett dobogni, és szinte futva tettem meg az utolsò néhányszáz métert. Cole tartotta velem a tempòt, és egyszerre értünk a falut elhatárolò kapuhoz. Csak egy őr ácsorgott előtte, akit egyből felismertem. Nathaniel volt az, gyerekkori barátom. Jòleső melegség járta át átfagyott tagjaimat, az ismerős arc láttán.

- Luna te vagy az tényleg? - meredt rám Nathaniel, mint ha szellemet látna.

- Én vagyok az Nath, visszatértem! - és a nyakába borùltam.

A viszontlátás öröme után, bizonytalan pillantásokat vetett az idegen felé, aki velem tartott.

- Ne agòdj miatta, velem van! - vetettem oda neki, és már mentünk is be a kapun.

Colenak rá volt ìrva az arcára, hogy nem tetszik, hogy csak ìgy foghegyről beszélek ròla, de volt fontosabb dolgom is.

- Anyám otthon van Nath? - kérdeztem tőle izgatottan.

Az eddigi jòkedve elillant, és nehezen találta a szavakat.

- Valami baj van vele, betegeskedik? Mondj valamit? - kértem kétségbeesetten.

- Tudod a támadás òta, sok minden megválltozott. Te és az öcséd is eltüntetek, azt hittük, hogy már az istenekkel vagytok. Édesanyád megmenekült ugyan, de a történtek után zavartan kezdett el viselkedni. Nem kért a falu segìtségéből se, és hozott egy rossz döntést. Olyan bűnt követett el, amit az istenek nem néznek el.

Nath elhallgatott, és Colet fürkészte.

- Beszélj már Nath! Mit csinált anya?!

- A támadás utáni héten, az egyik reggelen akadtunk rá. A tisztáson lévő nagy diòfán lògott kötéllel a nyakában. Valòszìnűleg este osont ki, hogy feladja a harcot. Sajnálom Luna!

- Nem, az nem lehet! Anya sohase tenne ilyet! - kiabálltam zaklatottan, de a szìvembe beköltözött a kétely.

Apa halála után, is látszott rajta, hogy megfertőzte a végtelen szomorùság. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhetett akkor, amikor azt hitte, hogy a gyermekeit sem látja viszont soha többé.
Könny áztatott arcal, kezdem a jòlismert kunyhò felé rohanni, amiben nevelkedtem.

Amikor az ajtò elé értem kissé megtorpantam. Félelem férkőzött a szìvembe, tudtam, ha nem találom bent szülőanyámat, akkor visszavonhatatlanul is megválltozik minden. Ő az utolsò családtagom, és ha őt is elveszìtem, meg fog szakadni a szìvem.
De nem menekülhettem a valòság béklyòi elől. Vettem egy mély levegőt és benyitottam.
Állott, poros levegő fogadott, de ez még nem jelent semmit. Végignyargalltam a csöpp kis házon, amiben csak egy központi helység volt ami magába foglalta a konyhát és az étkezőt is. Rengeteg szép emlék fűz ide. Illetve két hálò is volt, az egyik a miénk volt az öcsémmel, a másik a szüleimé. Kétségbeesetten kerestem, de nem volt seholsem. Leroskadtam a szobám padlòjára, és teljesen összetörtem.