Luna (Befejezett)

12. Fejezet

Òrákon keresztül nem mozdultam Finn teste mellől. Nem tudtam elhinni, hogy az én drága kisöcsém nincs többé. A könnyeim elapadtak, vagy kifogytak, már magam sem tudom. Kifejezéstelen arcal meredtem rá, hátha megmozdul. Arca sápadt volt, szemeit Cole csukta le. Hideg és merev volt, de nem tudtam tőle elszakadni.Cole a tűzhely előtt ült és engem nézett. Nem mertem ránézni, de éreztem aggòdò tekintetének sùllyát.

- El kéne temetnünk Kisfarkas. - hangja reszelősen csengett, az eddigi némaságtòl.

- A Farkasokat nem temetik Cole. Nem zárják be őket a földbe. Elhamvasztjuk őket, hogy szabadon távozzon a lelkük füst formájában. - morogtam magam elé.

- A füst messziről is látszik, tùl nagy kockázat lenne.

- Nem érdekel! Muszáj méltòsággal elengednem. Megértesz ugye?

Felálltam, és kiindultam fát gyűjteni, a mágjához. Cole fùjtatott egyet, kifejezve, mennyire nem ért velem egyet, majd felállt és követett.
A nap már a fejünk fölött járt mire végeztünk. Cole kihozta az öcsém testét, és òvatosan a fakupacra fektette. A torkom elszorùlt, és ismét ùtat engedtem a könnyeimnek. Meggyùjtottam a mágját, és néztem, ahogy a tűz elemészti Finn testét.
Térdre borùltam előtte, és végre kezdtem felfogni, hogy vége.

- Légy szabad Finn! Esküszöm bosszùt állok érted! - a sűrű füstre meredtem, és mosolyogtam.

Cole mellém térdelt, és megfogta a kezem. Némán vártuk ki, amíg leég a mágja.
Mardosott a gyász, de az, hogy tisztességesen el tudtam tőle bùcsuzni sokat segìtett. Már szabad volt, és nem bánthatta senki és semmi ezen az elbaszott világon. Az Elijah iránt érzett gyűlölet erőt adott. Megacéloztam magam, és felálltam.

- El kell hagynunk ezt a helyet, valòszìnüleg a füst leleplezett minket, és estére már a nyomunkban lesznek.

Bòlintottam egyet, és nekiálltunk összeszedni kevéske holminkat.
A hegyek felé indultunk, remélve, hogy a Csontok klánja nem feltételezné, hogy a nehezebb utat választjuk.
Arrafelé zordabb volt az időjárás, és nem élt arra senki sem, aki segìthetne nekünk. Nincsenek elhagyatott vadászkunyhòk, csak a hideg szél, ami beeszi magát az ember csontjaiba.
Cole feszìtett tempòt diktált, én pedig szòtlanul követtem. Néhány òra elteltével, eleredt az eső is, de nem állhattunk meg. Tùl nagy volt a kockázat, hogy elkapnak. Lenyugvòban volt már a nap, amikor a szerencse ránk mosolygott, és találtunk egy kisebb barlangot, ahol nyugovòra térhetünk. Hiába volt mindkettönk szája lila a hidegtől, gyorsan fát gyűjtöttünk, és tüzet raktunk. Remegve telepedtünk a tűz köré, és a táskájábòl előhalászott szárìtott szarvashùst majszoltuk.
Amikor megtömtük a hasunkat, Cole elkezdte lehámozni magáròl átázott gönceit. Anyaszült mesztelenre vetkőzött, és kiterìtette a ruháit a tűz elé, hogy megszáradjanak.
Felvont szemöldökkel meredtem rá, meglepetésemben.

- Mit művelsz? - néztem rá értetlenül.

- Fázom! Muszáj megszárìtanunk a ruháinkat, ha nem akarunk kihülni, és itt az istenek háta mögött meghalni. Ha van egy kis eszed, akkor te is ezt teszed. - nézett rám kihìvòan.

Előhalászott egy  takaròt, alábùjt, és kényelmesen elhelyetkedett a tűz közelében.

- Az teljesen kizárt, hogy előtted pucérkodjak! - háborodtam fel.

- Nincs itt a szemérmeskedésnek az ideje Kisfarkas! Előttem amùgy sincs mit szégyelned! Láttalak már, éreztelek és kòstoltalak. - vetett felém egy mindent elmondò mosolyt.

- Undorìtò vagy! - vicsorogtam rá.

- Ahogy gondolod, de az éjszakai hidegben, bármit meg fogsz adni, hogy ez az undorìtò test átmelegìtsen. - morogta.