Luna (Befejezett)

6. Fejezet

Reggel amikor felkeltem egyedül találtam magam a szobába. Ùjdonsült szövetségesem lelépett. A nap már hétágra sütött, és már régòta nem aludtam ilyen jòt. Megmosakodtam, és gyorsal a combomhoz kötöztem tőrömet. Hajamat laza fonatba kötöttem. Előző este egy egyszerű sötétzöld ruhát és egy fekete köpenyt készìtettek nekem, Cole ruhás ládájára.
Épp befejeztem az öltözködést, amikor halk kopogást hallottam az ajtò irányábòl.
Gyorsan kinyitottam, és Zojat pillantottam meg a kezében egy nagy tál zabkásával.

- Jòreggelt! Nem zavarlak?

- Nem dehogy, ép végeztem a reggeli készülődéssel.

- Nem zavar, ha bejövök, amìg reggelizel?

- Fáradj be nyugodtan.

Kivettem a kezéből a tálkát, és az ágyon ülve belapátoltam. Zoja pedig rendet rakott Cole asztalán. Amikor mindketten végeztünk, mellém telepedett.

- Hogy ment a tegnap este?

- Öhmm, egész jòl. - mondtam zavaromban.

Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, az igazat nyilván nem. Nem akartam kockára tenni a szabadságom reményét.

- Ennek nagyon örülök, meglátod hamar megkedveled Colet. Nagyon rendes ember.

- Gondolom. - grimaszoltam közben.

Zoja csak mosolygott, mint ha tényleg elhinné, hogy kezdek megbarátkozni ùj helyzetemmel.

- Apropò, merre van az a ma született bárány?

- Kint van a többi harcossal, edzenek. Szeretnél velem kijönni megnézni őket?

- Elintézték, hogy ne legyen semmi jobb dolgom, szòval persze menjünk. Kìváncsi vagyok, hogy errefelé hogyan gyakorlatoznak.

A ház mögötti gyajorlòpályára vezetett. A férfiak kisebb csoportokban gyakoroltak. Voltak akik kardal viaskodtak, akadtak olyanok akik puszta kézzel harcoltak egymással, és néhányan még ìjjászkodtak is. Önkéntelenül is Colet kerestem a szememmel. Amikor megpillantottam, akkor Zionnal vìvott. Azt tudtam, hogy a mester jòl bánik a kardal, de Cole meglepett. Simán felvette a harcot vele. Mindketten csatakosra izzadták fehér ingjüket, mire befejezték.
Zojaba karoltam, és megkértem, hogy vezessen körbe a faluban.
Ő készségesen vállalta a feladatot. Csak ebédre mentünk haza, hogy feltankoljunk elemorzsiával, majd egészen estig sétálgattunk. Be kell vallanom, nagyon jòl éreztem magam az asszony társaságában. Sokat nevetgéltünk, mindenkit bemutatott nekem, akivel csak találkoztunk. A falubeliek nem voltak annyira barátságosak, mint ő, de ezt nem is vártam tőlük, hisz idegen vagyok. Amikor hazaértünk, Zoja a dolgára sietett, én pedig a közös szobánk felé vettem az irányt.
Alig vártam, hogy a fárasztò nap után vegyek egy fürdőt, aztán ágyba bùjjak.
Amikor benyitottam, Cole az asztalánál ült, valamit körmölt. Nem gondoltam, hogy itt lesz, szòval a terveimnek lőttek. Az ágyra ültem, és magam elé meredtem.

- Valami baj van? - meresztette kék szemeit rám az asztal mögül.

Persze, hogy baj van. Mit hitt?! Hiányzik az otthonom, a családom. Elraboltak, megszégyenìtettek, és sorolhatnám még, de ezeket nem vele fogom kitárgyalni. Szòval eltereltem a szòt.

- Egyetlen nőt sem láttam a délelőtti edzésen. Külön szoktak gyakorlatozni, vagy máskor, mint ti?

Megleptem a kérdésemmel, ùgy nézett rám, mint ha megzápult volna az agyam.

- A nők otthon vannak, és a családjukròl gondoskodnak. A lányaik, pedig segìtenek nekik. Eszükben sincs ilyen dolgokra fecsérelni az idejüket.

- Honnan vagy benne annyira biztos? Megkérdezte tőlük valaha bárki is, hogy ők mit szeretnének?

- Nemtudom, de ez gondolom magátol értetődő. Zavar téged? Felétek nem ìgy szokás?

- Egyáltalán nem! A Farkasok klánja nem számolhat annyi férfival, mint a tiétek. Ha szeretnének, akkor kaphatnak harci kiképzést a lányok is. Engem apám edzett, és imádtam minden egyes percét. Nagyon szigorù, de türelmes oktatò volt.

- Hiányzik?

- Persze, mielőtt idekerültem, minden nap gyakorlatoztam. Illetve vadászni is én jártam.

Colet szemmel láthatòan nagyon érdekelte a téma, ott hagyta az asztalát és mellémtelepedett az ágyra.

- Nem az edzésre gondoltam, hanem édesapádra. Mùlt időben beszéltél ròla.

Hirtelen, nagyon dühös lettem magamra, hogy össze-vissza jártatom a szám. Nem tárulkozhatok ki, pont neki. Nem szeretném, hogy kihasználja a gyengeségeimet, aztán ellenem fordìtsa.

- Nem tudsz te semmit! - fordultam el tőle.

Pròbáltam ùgy tenni, mint ha nem sùlytott volna le apám megemlìtése. Cole észlelte, hogy itt befejeződött a beszélgetésünk, és kiment a szobábòl. Értékeltem, hogy nem nyaggat válaszokat várva.
Kihasználva magányomat, gyorsan megfürödtem. Közben, végig apám járt a fejembe, hogy mennyire hiányzik. Vajon most mit tanácsolna a helyzetemre? Biztos lenne valami bölcs gondolata, amivel segìtene. Belém hasìtott a honvágy, még soha nem voltam ennyi ideig távol a családomtòl. Legalább, ha tudnám, hogy anyám és az öcsém jòl vannak. Fogok még valaha találkozni velük?
A könnyeim megállìthatatlan áradatban kezdtek végigfolyni arcomon. Azok a könnyek, amik már napok òta kikivánkoztak volna, de nem engedtem őket kiszabadulni.
Aznap este álomba sìrtam magam, magányosan a nagy ágyban.

Borzasztò rémálmok gyötörtek. Vérbe fagyba láttam az öcsémet, majd édesanyám testét is, a hamuvá égett kunyhònk előtt. Sikìtva kelltem fel, és valami furcsa melegség font körbe. Kapálòztam, hogy kikeveredjek belőle, halálra voltam rémülve. Hatalmas karok szòrìtottak magukhoz.

- Semmi, baj csak rosszat állmodtál. Nyugodj meg, itt vagyok. - suttogta Cole a fülembe.

Az oldalunkon feküdtünk, és ő hátulròl átkarolt. A kezemet fogta, miközben hüvelykjével simogatott.
Nem hùzòdtam el tőle, sőt igazábòl ledermedtem. Borzasztò helytelennek éreztem, hogy a karjaiban vagyok, de közben mégis megnyugtatott a közelsége.

- Tudod, én is elvesztettem anyámat amikor tizenegy éves voltam. Rajongtam érte, és apám is. Sőt mindenki aki csak ismerte. Nagyon kedves volt, és vicces, de sajnos elég beteges is. Hetekig szenvedett, mire elvitte a láz. Amikor meghalt, ùgy éreztem, hogy már sose lesz jòkedvem. Nagyon hiányzik.

- Sajnálom. - suttogtam.

Még, mindig összefonòdva feküdtünk. Tudtam, hogy véget kell vetnem ennek az egésznek, de nehezebben bùjtam ki az öleléséből, mint ahogy azt saját magamnak bevallanám.

- Öhmm, köszi szépen, de mostmár megleszek. - mondtam remegő hangon.

- Persze, aludj jòl! - majd elfordùlt.

Mint, ha eltűnt volna az eddigi magabiztosság a hangjábòl. Amikor pròbált megnyugtatni, és kitárulkozott előttem, olyan volt, mint ha egy másik ember lenne.
De miért is járnak körülötte a gondolataim?
Ezt sűrgősen abba kell hagynom. Nyakig betakaròztam, és pròbáltam visszaauldni.