Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

14. fejezet/1.rész : A híd

Baranya Megye, Pellénd

A padlólapok szürkén fénylettek a folyosó ablakain beragyogó napfényben. Szonja kiszúrt egy fekete mintájút és tekintetét azon pihentette. Bambult. Támasztotta a falat kezében egy biológia könyvvel. A többiek a terembe rajcsűröztek, vagy már az étkezőben.

Rettegés járta át Szonja minden porcikáját és valójában fogalma sem volt, hogy miért. Magányra vágyott, mégis egy társra. Magához szorította a könyvét.

Vajon hol lehet Eszlár? Vajon ő is csak úgy lelép, mint anno Lothar?

Mostanában túl sokat gondolt az Oroszlánra, és fogalma sem volt, hogy engedjen, vagy ne engedjen-e ennek az érzésnek. Nem mert elmerülni benne újra. Mindenesettre szívesen beszélgetett volna vele. Talán a múltkor túlságosan megbánthatta azzal a kínos közjátékkal, és nagyon sajnálta volna, ha emiatt Eszlár már nem akarná látni őt.

Csak húszperces a szünet, így nem maradhatott tovább elmélázva, tépelődve. Elindult az ebédlő irányába, már így is sok időt vesztegetett el a felesleges eszmefutatásaira. Kedvetlenül mozdult, úgy vonszolhatta magát, mint egy haláltusáját vívó rozmár. Csupán pár méterre járt attól, hogy belökhesse az étkező lengőajtaját, mikor egyszer csak megmerevedett a válla. Belenyilallt a lapockájába a már jól ismert, mégis édes fájdalom, amit már kezdett élvezni. Sőt nem is nevezte tovább fájdalomnak, átkeresztelte forró bizsergésnek. Tarkóján felállt a szőr, mert tudta, hogy itt van.

Zavarba ejtő akkor összefutni egy fiúval, amikor éppen a gondolatainkban is ott van.

Szonja arcát elfutotta a pír, érezte a levegőt, ahogy megrezzen közöttük, a fiú testének melegét, ahogy csak pár centi választja el tőle. Eszlár hozzáért a vállához, Szonja mégsem moccant csak lesütötte a szemét. Az Oroszlán egészen közel hozzá, a háta mögött állt.

− Szia – köszönt suttogva, amitől Szonja érzékei egyszerűen kikészültek.

Valami mágneses energia rejtőzhetett a fiú hanghullámaiban, amitől annyira intimnek tűnt a helyzet, hogy mikor Szonja zavarában megfordult, csak egy gúnyolódó mondat eleresztése után érezte magát ismét fedezékben:

− Nahát! – A köszönés ki is maradt. – Téged látni még az iskola területén?

Szonja viccesnek szánta ezt a kérdést, de inkább sértődöttnek hatott. Amire pedig végképp nem számított, hogy Eszlár tekintete teljesen elkomorodott tőle.

Fene érzékeny egy fiú, annyi biztos. Vagy talán én voltam mindig is túl... érzéketlen? Tudok egyáltalán kedvesen viselkedni?

− Bocsáss meg, hogy nem jelentkeztem korábban. Sajnos elég nagy felfordulás van a szervezetnél. Egyre ritkábban engedhetem meg magamnak, hogy itt legyek.

A lány ezúttal visszafogta magát és csak a pillantásával jelezte, hogy kíváncsi a részletekre.

– Az egyik felettesem elhunyt.

− Ó, sajnálom. – Majd kínos csend telepedett közéjük. – Ha szeretnél beszélni róla... közel állt hozzád?

− Igen, azt hiszem. Kartal fontos ember volt – fordult el. – És nem szeretnék róla beszélni. Épp azért jövök ide, hogy az ilyen dolgokat elfelejtsem egy időre. Nem az ebédlőbe indultál? – lépett a lengőajtó felé és már egy kicsit be is nyomta, mikor a lány megszólalt:

− Ha veled megyek be, akkor mindenki bámulni fog minket – támaszkodott meg a falban, hogy gyenge lábát felmentse egy csöppet testének súlya alól. Erőt kellett gyűjtenie a magyarázkodáshoz.