Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

18. fejezet: Összeakasztott szarvakkal

Baranya Megye, Aranyosgadány

Szonja a szombat délutánját a műhelyben töltötte. Két nap múlva kezdődtek az írásbeli érettségik, ő pedig egy kinyúlt, kopott farmerban és egy bő pólóban bütykölt, kontyba fogva hullámos haját. Éppen az utolsó simításokat végezte, helyrepofozta és beolajozta egy Mercédesz szintszabályzós lengéscsillapítóját, majd kimászott az autó alól. Tudta, hogy jobban tenné, ha tanulna inkább, de nem bírt abban a lakásban megmaradni, egyszerűen taszította a ház hangulata.

Az irodába trappolt, ahol a mosdókagylóban kezet mosott, alaposan lesuvickolta a mancsait, miközben az ablakon kibámulva figyelte, ahogy leszáll az éj. Túl sokáig időzött itt. Átöltözött, váltónadrágjának bő zsebébe belevágta a benzinpecsétes füzeteit, felkapta a kulcsot, majd a két szerelőállás között átvágva az elektromos garázsajtóhoz sétált.

Régebben az erdőben töltött ennyi időt, de mostanában kerülte azt is, mert csak a két srácra emlékeztette őt. Autószerelés közben tuti nem róluk álmodozott és ezért hálás volt.

Vili már elment egy órája, és neki is el kellett volna, de mindig talált valami tennivalót. Felni csere, olajszint mérés, és egyéb apróságok, amikre tulajdonképpen máskor is sort keríthetett volna, vagy már meg is tette azt anno és csak újra meg újra ellenőrizte nyújtva ezzel is az időt. Ideje zárni, tényleg.

– Jó estét! – szólt be egy fiatal férfi, hangja visszhangzott a garázsban.

– Estét! – dünnyögte Szonja fejébe húzva a baseballsapkát. – Miben segíthetek? Mondjuk éppen zárok... de pár percem még van.

– Csak Vilmost keresem. Nem dolgozik már itt?

– De, dehogynem! – fordult felé a lány. – Már hazament – lépett a férfihoz, akinek sötétkék szeme kérdésekkel telve meredt rá.

– Ott már jártam, jártam nála.

– Akkor – sóhajtott Szonja, majd benyomta a gombot és szekcionált, alumínium kapu lassan és nagy robajjal leereszkedett. – Biztos meglátogatta a nénémet. Miért keresed?

– A fia vagyok, Torda. Tudom, fura, a nagyapám után neveztek el így – nevetett zavartan a sötétszőke hajú fiú, miközben az állán sercegő szakállát simogatta. – Véget ért a szorgalmi időszak, aztán úgy gondoltam, mielőtt belevetem magam a vizsgákba, meglátogatom.

– Mesélt már rólad. Ha gondolod, megmutatom, hol lakunk. Ő is ott lesz – válaszolt Szonja és bár igyekezett lelkesnek tűnni, hangja üresen csengett.

– Az jó lenne, köszönöm. Motorral vagyok, mondd merre, és indulhatunk is.

– Szuper.

¤¤¤

Baranya megye, Zók

– Az elvált férfi úgy él, mint az agglegény, fiam. Olykor jólesik a házi koszt – magyarázta Vili az étkezőben ücsörögve, miközben Sára pörköltjét kanalazta serényen.

Szonja nem zárta ki, hogy Sára főztje ennyire finom lenne, viszont abban is biztos volt, hogy Vilmosnak nemcsak az asszony ételeire fáj a foga. Túl gyakori vendég volt a házukban. Bár ez a lányt csöppet sem zavarta, örült a boldogságuknak, azt viszont nem bírta megemészteni, hogy ennyire naivnak tartják.

Mikor óhajtják vele is közölni, hogy szárba szökött kettejük között a románc?

Ekkor Torda helyet foglalt Szonja mellett az asztalnál és a lány kizökkent a gondolatai közül. Szonjának még sosem jutott eszébe a hasonlat, de ahogy a pasasra nézett, folyton az jutott eszébe, hogy csillagszemű. Íriszén mintha a szivárvány összes színe elbújt volna és csak az együgyűek és a realisták kedvéért kéknek álcázta magát, hogy egyszerűbb legyen befogadni a látványt. De amikor rásütött a fény, szinte szikrát hányt a sok színárnyalat. Ahogy ezen mélázott, Szonjának zsibogni kezdett a tarkója, bár nem úgy, mint Lothar vagy Eszlár közelében. Ez egy gyengébb, hullámzó, nem annyira tolakodó érzés volt, nem ütötte fejbe, hanem alattomosan fészkelte be magát az ember bőre alá. A nénje és Luca mellett érzett hasonlót. Talán ez csak a szimpátia. Igen, talán ilyen érzés, ha valakit ösztönösen kedvelünk.