Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

23. fejezet: Köztünk élnek

A bíbor valamennyi árnyalata, valamint fertelmes bűz terjedt szét a csarnok terében. Zivatar verte a vár falát és mennydörgés rázta meg az épület alapköveit. Lothar mégsem vett róla tudomást, semmiről sem vett tudomást.

A kétszárnyú kapu kicsapódott és két őr rohant be a terembe.

− Az öregistenre és a hét állatszellemre! Szajol mester meghalt! – ordított fel döbbenten az egyik férfi.

− Meggyilkolták a fejedelmet! – harsogta a másik.

A hangzavarra még legalább húsz-harminc láb csattogása éledt fel a távolban, majd több száz követte azt. Kígyó katonák árasztották el a kastély megannyi folyosóját, mindannyian a csarnokba igyekeztek.

− Itt az Alkonyati Vadász! Őrség!

Lothar még mindig ott állt a tetem felett és elmélázva emelte tekintetét a két ledöbbent őrre. Meg sem lepődött, nem is félt. Fegyvertelen volt, de nem izgatta fel magát a helyzet jelentőségén. Nem volt már mit vesztenie, már megélte azt, ami életben tartotta. Most már nem számított, hogy életben marad-e vagy sem. Bár tudta azt is, hogyha Szajolt képes volt legyőzni, más már nem lehet ellenfél a számára. Hidegebbnek és legyőzhetetlenebbnek érezte magát, mint valaha. Most már senki sem tudja megállítani, vagy ha a túlerő mégis győzedelmeskedne, akkor sem halna meg dolga végezetlenül.

A harc most már nem a túlélésért folyik.

A harc most már csak puszta élvezet.

A két őr végre összeszedte a bátorságát és nekirontott a védtelen fiúnak. Lothar pökhendi mosolyra húzta a száját, majd láthatatlan gyorsasággal magához vette a kardját, aztán Szajolét is.

− Hát akkor, vágjunk bele! – vicsorgott eszelősen és felröhögött.

Egyik pillanatban még mozdulatlanul meredt maga elé, a következőben már a két őr eszméletlenül hevert mellette a földön. Fel sem foghatták, mi történik velük.

Lothar nem sokáig maradt tétlen, a kapuban még tíz őr jelent meg és még sokan követték őket. Lothar torkából ördögi kacaj szabadult fel, majd belevetette magát a harc sűrűjébe. Míg azok rettegve küzdöttek nyamvadt kis életükért, ő játékos táncléptekkel ötvözve fitogtatta kardforgató tehetségét. Úgy érezte, szétcsattan a túláradó erőtől és eszelős sebességgel sújtott le minden egyes támadójára. Azelőtt csak akkor érzett ekkora energiát magában, mikor átalakult a totemévé.

Még csak el sem fáradt, miután leterítette mindet. A csarnok kígyó harcosok testével leborított szemétdombbá változott, melynek legnagyobb kupacán Lothar foglalt helyett elégedett vigyorral az arcán.

Mától nem létezik a lehetetlen. Az egykori árva korcsot istenként fogják tisztelni!

¤¤¤

A Mecsek erdeiben

Eszlár keze szép lassan lesiklott Szonja arcáról, aztán a karjai csak erőtlenül lógtak a törzse mellett. Szomorúvá tette, hogy a lányt elszomorította.

− Én nem így akartam.

− Tudom – szipogta az.

− Olyan sok értékes társam halálát láttam már, akiknek azért kellett halniuk, mert mellőzték a kötelességüket. Szívem szerint maradnék.

− Ne! Nem éri meg. Nélküled ismét magányos leszek, de ez sokkal kisebb áldozat, mint amit te hoznál értem. Miattam ne kockáztasd az életed, nem éri meg, mert – nézett a fiú szemébe és egyszerűen nem bírta kibökni, amit akart. – Mert én... - Nagyot nyelt. – Én szeretlek, de...