Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

22. fejezet: Beteljesedés

Baranya megye, a Mecsek erdeiben

Lesz, ahogy lesz – gondolta –, elfogadom. Széttárta a karját, miközben zuhant lefelé. Mintha egy láthatatlan légi csúszdán csusszanna a homokozóba fejjel előre. Haja lobogott, a füle megsüketült, tagjai megkönnyebbültek.

Majd hirtelen minden véget ért.

Egy kar fonódott a dereka köré, egyre lassultak és lassultak egy csikaró zaj jelenlétében. Már nem fog földet érni, legalább is nem úgy, ahogy eltervezte. Nem könnyebbült meg, sőt inkább csalódottságot érzett.

− Megőrültél, Szonja? – Most Eszláron volt a sor, hogy számon kérje a lányt. – Ha le akarsz menni, csak szólnod kellett volna nekem! – igyekezett a humoránál maradni, de érződött a harag is a hangjában, na meg az erőlködés, amivel próbálta lassítani a zuhanást.

− Nem vagyok porcelánbaba – nyűglődött a lány.

− Persze, hogy nem! De sebezhetetlen sem! – morgott, majd végleg megálltak tíz méterrel a föld felett. – Látszik, hogy félig ember vagy – zsörtölődött.

− Leejtenél?

− Megbuggyantál? – sóhajtott fel. – Nem kellett volna ilyen hirtelen rád zúdítanom az egészet. Az én hibám. – Nem engedte, hogy közbeszóljon Szonja. – Valószínűleg nem halnál bele, de hetekig ágyhoz lennél kötve. Nem beszélve a kínokról! Ezt akarod? Mire lenne jó? Ostoba – forgatta a szemét, majd elengedte a lányt.

Azután már sikítozhatott!

Nem az előbb mondta, hogy hülyeség, és hetekig ágyhoz lesz kötve? Minek ugrott utána, ha utána úgyis elengedi?

Szonja kapálózott, hadonászott és dühöngött.

Hamarosan Eszlár is követte.

Szonja pottyant előbb a földre. Talpra érkezett, de elvesztette az egyensúlyát, így egyenesen a fenekére puffant. Sajgott a bokája meg egy picit a tompora is, de egyébként kutyabaja sem lett, csak a büszkesége csorbult.

Eszlár pár méterrel arrébb ért földet, megingás nélkül, rögtön talpra. Még a térde is alig hajlott be. Győzedelmesen pillantott le a lányra és összeszorította a száját, nehogy nevetésben törjön ki. Odalépett Szonja mellé, és a kezét nyújtotta. A lány gyilkos pillantást lövellt felé, majd felpattant. Erős vágy élt benne, hogy kicsavarja a fiú kezét, de inkább saját poros testrészei ütögetésével verte le a haragját.

− Valószínűleg jól szórakozol – préselte ki fogai közül a szavakat.

− Kétség sem férhet hozzá. Ha a legtetejéről csapódsz a földbe, biztos bántad volna, de ez a tíz méter meg sem kottyan a magunk fajtának. Mármint ha nem bénázzuk el a földre érkezést – grimaszolt.

− Semmi bajom, még így is, hogy elbénáztam – vágott vissza.

Eszlár elindult a zsilipen keresztülbugyogó víz irányába, a tó mentén. Nem szólt, hogy kövesse a lány, mert tudta, hogy úgyis követni fogja. Szonja kezdte észrevenni, hogy ez a gőg minden szellemhordozóban megvan.

Bosszantó fráterek, mégis...

Figyelte a fiú széles vállát, magabiztos lépéseit és akaratlanul is Lothar jutott róla eszébe. Pedig a jellemük és a külsejük szöges ellentétben állt egymással, azt leszámítva, hogy mindketten szellemhordozók.

Lehet, hogy csak elhitette magával, hogy beleszerethet? Mi ez? Barátság? Szeretet? Tisztelet?

Villámként sújtott belé a tudat, hogy talán reményt oltott Eszlár szívébe, úgy, hogy maga sem tudta, mit szeretne tőle. Azzal tisztában volt, hogy a fiú mit akar tőle és Szonja azt is tudta, hogy ő mit akar. Egyelőre. Önző volt, szerette volna, ha vele maradna még. Kihasználta, hogy információkat kapjon, és hogy ne érezze annyira magányosnak magát. A tábor előtt nem törődött túlzottan azzal, hogy egyedül volt, de mióta átélte, milyen az, ha tartozik valakihez, ha csak egy pótkerékként is, mélyebben mart belé ez az érzés.