Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

21. fejezet/1. rész: Mindenki másról álmodik

Szlovákia, a Tátra erdeiben, Farkas Kastély

Borúfelhők lepték el az eget, a délután ellenére sötét és komor hangulat ülte meg a tájat. Lothar testvére köpenyében és apja kardjával felszerelkezve suhant keresztül a vár macskaköves udvarán, Mítosz már a kapu mellett várta. A nyeregszíjat megigazgatta, utána megpaskolta a ló hátát.

Erik figyelte őket. Lothar nem szólt neki, hogy távozni készül. Bezzeg a ló! Ugye velem tartasz? – kérdezte tőle telepatikusan, ahogy szokták, mire a csődör elszántan felnyerített. Legalábbis Erik így képzelte, fogalma sem volt, hogyan működik köztük igazából ez a szövetség.

Lothar éppen lendületet vett, hogy felugorjon a mén hátára, mikor megneszelhette, hogy a félvér elindult feléjük. Lothar elengedte a nyerget és helytelenítően a fiú felé fordult.

− Hová megyünk? Talán válaszolt az utolsó törzs is? – kérdezte vidáman a félvér, bár szívében ott volt a tüske.

− Nem, nem válaszolt. És már nem is várom, hogy megtegyék. Ma egyedül megyek – suttogta.

− De hát... mi egy törzs vagyunk! – ellenkezett Erik. – Össze kell tartanunk... mindig!

− Erik, most az egyszer egyedül megyek. Köszönök mindent, amit eddig tettél, sokat segítettél a harcok során. – Majd kezét a fiú zilált kobakjára helyezte. – Ne légy gyerekes! – Dorgálta meg, ezzel hátat fordított. – Ez most személyes ügy és túl veszélyes ahhoz, hogy magammal vigyelek. Nem rángatlak bele, neked ehhez semmi közöd – kapaszkodott bele ismét a nyeregbe, ezúttal nem hagyta magát megzavarni.

− Lothar, ne csináld már! Ki volt ott veled, mikor a...

− Csak útban lennél! – fojtotta belé gorombán a szót, majd meghúzta a gyeplőt, mire Mítosz hátratáncolt pár lépést, így egyenesen a fiú szemébe tudott nézni. – Ígérd meg, hogy nem követsz!

− Hát – sütötte le a szemét. – Megígérem – dünnyögte.

Mire Erik felnézett, Lothar már a távolban nyargalt a fák között. Mérgelődve csapdosott párat a levegőbe, majd lerogyott egy lépcsőfokra. Ez a fiú úgy parancsolgatott neki, mintha az apja lenne! Öklével belevert egyet a lépcsőbe. A keze nem fájt, viszont a kő sem repedt meg. Egy tisztavérű ereje szétroppantotta volna! Gyengének érezte magát, tehetetlennek.

− Csak útban lennék – ismételte. – Baromság! – ordított fel dühében, majd a kezébe temette a fejét. – Szánalmas vagyok.

„Valóban, egy kicsit tényleg szánalmas vagy" – somfordált oda Domán is és leült mellé. A kapu felé nézett. – „Úgy tűnik, ketten maradtunk."

− Nagyon úgy... borzalmasan nagy és üres ez a ház... nélküle – sóhajtott, majd hirtelen tátott szájjal emelte tekintetét a farkasra. – Te... én hallottam, amit gondoltál!

„Nahát, ez érdekes. Talán még sem vagy olyan reménytelen eset, mint amilyennek hittelek."

− Te mindig ilyen hangnemben „gondolkozol" rólam?

„Többé-kevésbé."

− Domán, te utálatos kis korcs! – ragadta meg a nyakát, majd a másik kezével egy barackot nyomott az állat homlokára. A következő pillanatban már mindketten nevettek, ki-ki a maga módján.

Csak később vették észre, hogy Erik ütésétől a lépcső köve megrepedt.

¤¤¤

Magyarország, Baranya Megye, Zók