Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

15. fejezet/1.rész: Ahová a szív visszahúz

Valahol a Nagyalföld területén

Véget nem érő síkság, kitikkadt fák és kiszáradt fűcsomók. Mindössze ennyi, ami több kilométeres láthatáron a szem elé tárult. A déli nap olyan perzselően sütött le a szikesre, mintha már a nyár derekán járna az idő. A távolban szórványfalvak bizonytalanul kirajzolódó idoma látszódott, szinte néptelen volt a környék.

Erik úgy érezte, ilyen kilátástalan helyzetbe még sosem került. Kifárasztotta az éjszakai virrasztás és a menekülés teljesen felőrölte az idegeit. Még mindig nem hitte el, hogy mindez vele történt.

Az országúton átlagosan tíz-tizenöt percenként hajtott el egy-egy autó, de a biztonság kedvéért Erik körül nézett, mielőtt átkelt volna az úttesten.

Nevetséges – gondolta –, nevetséges lenne, ha ezek után éppen egy kocsi gázolná el. Ja, elgázolná és pár perc múlva már újra talpra állna... hiszen ő is egy Olyan...

Megborzongott a gondolattól.

Remegő kezével idegesen belekotort a zsebébe, hogy előhalásszon egy kis aprót. A túloldalon egy benzinkút állt, aminek a sarkában egy telefonfülke helyezkedett el. Sivár és elhanyagolt egy környék, így biztos volt benne, hogy pénzbedobós. Mikor odaért, a sejtése be is igazolódott, aztán egy nagy sóhajjal körítve leemelte a telefonkagylót. Bedobálta a pár húszast, amit talált, majd tárcsázott. Kicsörgött. Várt és közben a kietlen tájat kémlelte, a végeláthatatlan alföldet. Letörölte homlokáról az izzadságot.

Egy csörgés. Őrültség, le kéne tennie. Kettő. Most azonnal megfordul és hazamegy. Három. Ha a következő kicsengésnél sem veszik fel, vége.

− Tessék, Tóth számítástechnikai szaküzlet! – szólt a telefonba Balázs.

− Hello. Erik vagyok.

− Erik? Mégis hol a francban csavarogsz? Már féltíz is elmúlt!

− Sajnálom. Így alakult. – Ujjaival babrálni kezdte a vezetéket. – Egyébként is csak azt akartam közölni, hogy többet nem megyek be. Felmondok.

− Hogy mit csinálsz? Miért? Eddig erről nem volt szó! Talán valami történt tegnap?

− Nem. Semmi.

− Ki az? – hallotta Erik Soma sutyorgását a háttérből. – Erik az? Add csak ide! – Majd erőteljesebbé vált a hangja, magához ragadta a kagylót. – Na, mesélj! Mi volt? Mi van a harcossal? Kiderítettél valamit?

− Csak egy csaló volt. Lefizette a meccseit.

− De hát...

− Mondjátok meg a górénak, hogy keressen mást. Elköltöztem, így ne is keressetek.

− Hé... De...

− Ég veletek!

− Ne merészeld...

Erik lecsapta a kagylót. Gondterhelten kisétált a fülkéből és a benzinkút hűsítő árnyékban álló motorra nézett. Már feltankoltak, és a benzin árát is kifizették. Lassan megindult felé, miközben tekintete a mellette várakozó fiúra siklott.

Ha más mesélte volna, el sem hiszi azt, ami tegnap történt! Jól körberöhögi, meglapogatja a hátát, azt rendel neki is egy felest, hogy szépen elfelejtse az egészet. De most nem segített se a pia, se a nevetés.

Meg akarták ölni csak azért, aki.

Jó, oké, hozzászokott, hogy az emberekből agressziót vált ki. Igen, ha valakit gyengének vagy túl jóindulatúnak tartanak, jó érzés megverni. Mert nem üt vissza, mert nem haragtartó, mert meghunyászkodik. A legtöbb ember szeret uralkodni másokon. Sokszor kapott már emiatt, de még senki sem akarta végérvényesen eltávolítani a Föld színéről. A rohadt életbe! Nyilván már azt is kiderítették hol él, hol dolgozik, hol kaphatnák el. Mindent.