Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

21. fejezet/2. rész: Mindenki másról álmodik

A Mecsek erdeiben

Az erdő lombjai oltalmazóan borultak feléjük, az aljnövényzet pedig puhává tette talpuk alatt a kemény földutat. Nem sokan járhattak erre, a tájvédelmi körzet ezen útja szinte kitaposatlan volt. Eszlár légies léptekkel haladt előre, Szonja pedig csörtetett utána, akár egy ügyetlen, hatalmas elefánt az ominózus porcelánboltban. Legalább is úgy tűnt a fiú nesztelen mozdulataihoz képest. Az eget még mindig goromba viharfelhők takarták, pár esőcsepp végzetes látogatást is tett az alantas világban, hogy aztán más formában tovább szolgálhassa a földi életet. Ám az égszakadás még váratott magára.

A túrázás mindig kitisztította Szonja elméjét, gyakran órákon keresztül képes volt csendben menetelni, a természet hangjait hallgatni. Aztán Eszlárra pillantott és eszébe jutott miért is hallgatnak már egy jó ideje.

− Valamivel megbántottalak?

– Nem tehetsz róla – mormolta a fiú, majd lágyan elmosolyodott. – Miről szeretnél még tudni?

– Talán kezdjük az elején: hogyan jöttetek, vagyis jöttünk létre? Vagy puszta evolúcióról volna szó?

− Csöppet sem. Nem evolúció és nem is a véletlen műve. Eredetileg heten voltak, hét lény teremtetett azzal a céllal, hogy a magyarok őseit szolgálják.

− Heten, mint a gonoszok?

− Heten, de nem rosszak, csak szolgálatkészek. A piszkos és lehetetlen faladatokat kapták meg, szörnyű dolgokra kényszeríttették őket. Emberfeletti erejükkel akár egy több száz fős ember sereget is lemészárolt egyetlen közülük. Ha az emberi erő már kevésnek bizonyult, akkor vetették be az őseinket.

− Erre te is képes lennél?

− Még nem próbáltam, de lehetséges. Szigorú szabályok kötik a kezem, és csak parancsra cselekedhetek. Nem szeretem az embereket, ahogy egy fajtámbéli sem igazán és olykor engem is elkap a vágy, hogy végezzek párral. Mégis uralni tudom magam, ezért is lehetek itt. A szellemhordozók egy része, talán a fele erre nem képes. Sokan ok nélkül gyilkolnak, csak az állati ösztöneik hajtják őket. Csupán a vadászatért élnek... – Majd megköszörülte a torkát és mereven előre tekintett. – Elkanyarodtam. A teremtésünk volt a valódi kérdésed. A hetes szám hordozózza a legnagyobb misztériumot az életünkben. Ötödikes történelem órákon tanítják, hogy a magyaroknak hét vezére volt. Ezért alakult ki a hét törzs és ezért lett hét szellemhordozó is kezdetekben. Amikor a Kárpát-medencéhez értek a honfoglaló magyarok, egy szertartással ünnepelték meg ezt egy sámán vezetésével, ezzel bebiztosítva a jövőjüket. Most halmozni fogom a heteseket! – nevetett fel. – Hét fiút hoztak, akik pont azon a napon töltötték a hetedik születésnapjukat. A rituálék az Első vezette le...

− Honnan tudod ilyen pontosan a történteket?

− A rovó táltosok mindent feljegyeztek a kódexeikben, ha nem is rögtön, de a történet szájról szájra járt, így ha más nem, hát Csoltó, az utolsó közülük, ránk örökített mindent.

− Akkor az emberek miért nem tudnak rólatok?

− Elrejtettük őket, de az is egy hosszú sztori...– Majd a másik fonál után kapott, amibe belekezdett. – Szóval az Első a legnagyobb táltosunk volt... Minden törzsnek létezett egy totemállata és ezekből az állatokból egyet-egyet feláldoztak a jurta közepén egy oltáron, hogy a lelkeiket a révedés során egyesítsék a fiúkéval. – Ekkor Szonjának eszébe jutott a két fatotem, amit Lothar mindig annyira féltve hordozgatott a nyakában. Azt mondta, hogy a totemállatai.

− És a gyerekeknek nem volt választásuk? – kérdezte kisvártatva.

− Nem. Ők azért születtek, hogy szörnyekké változzanak. Félig ember, félig állat lelkűekké. Állhatatosan tűrték a sorsukat.