Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

11. fejezet: Keserű íz

Bugac homokerdeiben, Hiúz Kastély

A hold sarlója csálén tekintett le a Hiúz Birodalom kastélyára, vörös udvara pedig baljósan szegélyezte a szomorú égitestet. Egy távolról érkező keserű farkasüvöltés szelte ketté az éjjel csendjét. Lothar szeme azonnal kinyílt és jeges pillantással meredt a plafonra.

Itt az idő.

A mellette szendergő lányra nézett. Már hetek óta voltak szeretők, és hol Aisa, hol pedig az ő szobájában talált rájuk a hajnal, ám a fiú arra mindannyiszor kínosan ügyelt, hogy előbb felébredjen, mint alkalmi ágymelegítője. Nem szerette a kínos, reggeli jeleneteket, inkább elment edzeni vagy lovagolni, meg igazából nem is vágyott a fehérnép hízelgő szavaira, ölelő karjára. Az esetek többségében csak fárasztották az ilyen dolgok.

A kém mélyen aludt, tudta, hogy nem fog felébredni. Máskor sem tette. Lothar Aisa kecses kacsóját egy gyengéd mozdulattal leemelte a mellkasáról és óvatosan kicsusszant az ágyból. Ruháit már az ágy mellett álló székre készítette, mindig ott voltak, így ez nem volt most sem feltűnő. Nadrágban aludt, ezért nem volt más hátra, mint gyorsan magára kapni a fekete pamutatlétáját, majd a hátára szíjazni a két kardhüvelyt, amiben hangtalan sercegéssel lapult meg a két acélpengéjű kard. Miközben a bakancsát megkötötte, végigcikázott tekintete a néma szobám. Sima ügy lesz.

Magára öltötte a köpenyét, majd kilépett a folyosóra. Az ajtót lágyan becsukta maga mögött. Csuklyáját az arcába húzta és elindult az úti célja felé. A fejvadászok épületében foglalt helyett a harcos osztagokon kívül a vezér szobája is. Az egész harmadik emeletet Kartal birtokolta, Lothar is odatartott. A három nagyhatalmú hiúz vezér közül, ő volt a legmegközelíthetőbb és legfelelőtlenebb. Ha már itt hagyja ezt az átkozott helyet, úgy döntött, hagy hátra egy kis emléket: Kartal levágott fejét és a fejetlenséget, amit az magával vonz. Ha a fejvadászok vezetője váratlanul meghal, időbe tart, mire utódot találnak neki, és a szétzilálódott szervezet összeszedi magát. Lesz ideje észrevétlenül és büntetlenül eltűnni, hogy majd később váratlanul csapjon le rájuk.

Nesztelenül surrant a sötét folyosón és haladt fel az ódon csigalépcsőn. A torony ablakain beszűrődő fények csak az árnyékát tehették villanásnyi időre láthatóvá, így inkubusként surranhatott egyre közelebb és közelebb az áhított végcél felé. Érzésmentesen gondolt az elkövetkező pár percre és megkönnyebbüléssel a befejezésére.

Felért az emeletre és vigyorogva nyugtázta, hogy a szoba ajtaja nem szökött el. Ott várta. Már csak pár perc és az a feszes nyakörv végre lehull a farkas nyakáról. Megindult felé. Ezzel kellett volna kezdenie még szeptemberben, nem elfogadni az alamizsnát. Fáradt volt, megtört és naiv. Ám ez elmúlt, már van elég tapasztalata és ereje, hogy kitörjön a fogságból.

− Lothar, nem éri meg – szólalt meg egy hang. Először azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele, de mikor megfordult, látta, hogy Aisa áll a háta mögött. – Ne tedd! – suttogta, hogy ne keltsen nagy zajt.

Aisa még azt a lengő hálóruhát viselte, amiben az ágyban feküdt. Valószínűleg azonnal Lothar után sietett, ahogy felébredt az ajtó kattanására.

− Menj vissza a szobába! – felelt csendesen Lothar.

− Képes lennél itt hagyni minket? – kérdezte könnybe lábadt szememmel.

− Mint látod. Nem leszek többet véreb.

− Képes lennél itt hagyni engem?

− Ne dramatizáld túl a helyzetet, mert kénytelen leszek veled is végezni. Engedj, hadd tegyem a dolgom! – Bár mindketten tudták, nem ölné meg a lányt, de attól semmi nem tartotta vissza Lothart, hogy órákra eszméletlenné tegye.