Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

4. fejezet/1. rész: A múlt szellemei örökké kísértenek

A Budai-hegység erdeiben

Már közeledett a szürkület, amikor egy utolsó mély bődüléssel alábbhagyott a hatalmas, áramvonalas, fekete motor berregése. Tulajdonosa a fogadó előtt leparkolt vele. Nem bajlódott a bukósisakkal, csupán egy egyszerű csuklya borult a fejére és az is csak a szemerkélő eső miatt. Komótos mozdulattal leszállt a járgányáról, majd elindult az épület bejárata felé.

A fogadó egy lehetetlen helyen épült, egy erdő szélén, ahol épeszű embernek eszébe sem jutna megszállni. Több kilométeres körzetben egyetlen autópálya, vagy betonút sem futott, a környék rejtett volt a világ szeme elől. A földszinten, ahol egy kocsma működött, mégis hangos és viháncoló társasági életet éltek. A mulatozás zaját már az erdő túlvégén is élesen lehetett hallani. Legalábbis egy szellemhordozó számára.

Az ajtó kinyílt. A kricsmi uralkodó színe a barna volt, minden fából készült és ez természetközeli, meleg hatást kölcsönzött neki.

Milyen megnyugtató, a háborgó léleknek valóságos felüdülés!

Az érkező tudta, hogy ő a legkevésbé sem árasztja magából ezt a békés harmóniát! A testre szabott, bokáig érő kabát szinte teljesen elfedte minden porcikáját. Bár megérkezése nem járt különösebb zajjal és a parketta meg sem reccsent a bakancsa alatt, megjelenésével mintha az élet megszűnt volna az ívó területén. A hahotázás és a lelkes ordítozás abbamaradt, mindenki az idegent figyelte. A férfi nem zavartatta magát, végigvonult az asztalok között és helyet foglalt a bárpult előtt. A csuklyás kezét a pultra csapta, majd egy lassú mozdulattal lesöpörte fejéről a leplet. Egy fiatal arc bújt elő az álca mögül. A kocsmában ülők az öltözete alapján másra számítottak, viszont az ifjút megpillantva, érzékelhetően fellélegzett az egész társaság és az élet ismét felpezsdült a falak között.

A kocsmáros zord arca is visszaváltozott pirospozsgássá:

− Mit adhatok, fiam? – kérdezte érdes hangján egy megkönnyebbült nevetés közepette.

− Egy korsó sört – felelt a fiú, bár csak a látszat kedvéért rendelt.

Míg a férfi kimérte számára az italt, Lothar a szeme sarkából körbepásztázta az egész termet. A kocsmárossal együtt tizenkettőt számolt a csehóban, emellett még észrevett egy ajtót a pult mögött. Minden bizonnyal mögötte rejtőzhet a feljáró a kiadó szobákhoz. Elsikkadt a jelentősége felett, de észben tartotta. Csak páran lézenghetnek fenn és bizonyára már azok is nyugovóra tértek – gondoltam végig. Lent kezd. Ebben az időpontban az emeleti szobák bérlőinek zöme itt mulatozhatott, mivel korán van még az alváshoz, mellesleg az ilyen züllött népség inkább nappal alszik és éjjel mulatozik. Szánalmas időfecsérlés az egész életük, így a haláluk sem lesz kárára ennek a világnak. Sőt, szívességet tesz azzal, hogy eltörli őket a föld színéről.

Miután a terepet felmérte, már csak azt nem tudta eldönteni, hogy szórakoztató vagy inkább bosszantó az, hogy megint a kora alapján ítélték meg. Mikor belépett, a Független Fejvadász egyenruha megrémisztette őket, de miután lecsapta fejéről a csuklyát és észrevették, hogy csak tizennyolc éves, azonnal megnyugodtak. Biztos azt hitték, hogy elcsórta valakitől az uniformist, hogy csak egy tejfelesszájú kezdővel van dolguk. Most már rá sem hederítettek, csak tették azt, amit eddig is: kártyáztak, ittak, pletykáltak, és disznóvicceken nevetgéltek már-már fülsiketítő hangerővel...

Lothar a legújabb küldetésének helyszínére érkezett. Az itt tartózkodók mind egytől-egyig szellemhordozók voltak, méghozzá szökevények, akik arra használták fel emberfeletti erejüket, hogy gyenge emberi lényekkel szórakozzanak. Megfenyegették, kirabolták azokat, a legrosszabb esetben, élvezetből megkínozták őket, majd meggyötört hullájukat csak úgy elhajították valamerre itt az erdőben. És ezt csupán merő heccből. Vagy utálatból. Azt hitték, bármit megtehetnek, pusztán mert ők az erősebbek.