Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

3. fejezet: Szerződtetett ellenség

Három hónappal később

A Mátra erdeiben, a Kígyók Kastélyának közelében

A hó ragyogó fehér pólyába csomagolta a völgyet és a karácsony szelleme lengte körbe a tájat, még itt, a Szellemhordozók Világában is. December volt, a béke és szeretet hónapja. Még sosem lehetett ilyen szép fehér karácsonya a völgy népének.

Csípős téli szél süvített végig a pusztán, majd meglengette a magányos alak ezüstösen csillogó hajtincseit is, aki nosztalgiázva tekintett le a völgyben elterülő, fák rejtette, fenséges kastélyra. Állhatatosan szemlélődött egy hegyoldalból kiemelkedő sziklaoromról, miközben fekete palástja, melyet csaknem fehérre festett a hó, fel-fellibbent az orkánszerű hófúvásban.

Emlékek kavarogtak a lelkében. Már órák óta csak állt és várt, talán töprengett. Az arcát kikezdte a maró szél, de ügyet sem vetett rá, hiszen hamarosan nyoma sem lesz. A hátára borított lepel alól két kard markolata lógott ki a férfi tarkójánál. A pengék fénye emlékeztetett a fejvadász hajáéhoz és a hó terítette pusztáéhoz volt hasonlatos. Mindenhol ezüst, ezüst és ezüst...

A vár falai közül halk hangfoszlányként szűrődtek ki, több száz gyermek egyszerre énekelt. Vidám karácsonyi dalokat – nem tennék, ha tudnák mi vár rájuk...

Egy estére meghitt családi idillt teremtett a hangulat, miközben szeretetteljes karácsonyi ajándékozás folyt... − Ostoba szokás. Képmutatás! A pogány világban nem létezik karácsony, ez egy emberi fertőzés, a kereszténység leprája!

Kedves dallamok, bugyuta rímek repkedtek, amelyek dühítették, és egyben szórakoztatták ezt a magányos lelket. A rendíthetetlen Kígyó törzs népe gyanútlanul ünnepelt a katlanból fenyegetően kimagasodó ódon kastélyban, amitől a váratlan vendég arca kárörvendőre fordult: az ellenség nevetségesen sebezhető. Ekkor szemében felvillant az eszelős megszállottság. Előrántotta két kardját, melyek suhanó hanggal szelték keresztbe a fagyos levegőt.

Ettől a perctől fogva az ünnepnek vége.

Ez a fény győzelme az éj felett, az igazság órája a hazugságokat követően. Mától már rövidülnek az éjszakák és megnyúlnak a nappalok. Ez a téli napforduló igazi ünnepe, nem egy világukat megrondító téboly, amely miatt démonoknak gúnyolták az egész népét és kiűzték őket a gazdáik otthonából!

Az alak dobbantott egyet a kősziklán, majd ahogy az éhes héja veti magát az áldozatára, belevetette magát a szurdokba.

Zuhant. Beleveszett a zúzmarás ágak rengetegébe.

Percekkel később az ének elhallgatott, kísérteties csönd támadt, amit valami százszorta rosszabb követett, ami kitöltötte a szurdok valamennyi szegletét: gyereksírás.

– Szajol! – üvöltötte a farkasfi. – Merre találom Szajolt? Nekem vele van dolgom – hörögte. Őrök és fejvadászok halma hevert előtte, de mindennek nem kellett volna megtörténnie, ha a klán vezére vállalná a felelősséget tetteiért.

Lothar továbbrobogott keresztül a kihalt várkerten, egyenesen a Kígyó fejedelem szállása felé tartott, már a palota folyosóján haladt, ám mielőtt átléphette volna a szoba küszöbét, halk surrogás ütötte meg a fülét. Egy férfi közeledett. A kőfalak visszaverték az alak lépteinek hangját, az örökösen nyákos termekre a téli hidegtől jéggé fagyott a pára, síkos és hideg lett a vár valamennyi szeglete. Az alkony sötétjében szinte minden alak egybeolvadt a palotában. A közelítő szellemhordozó egy hatalmas prémbe bugyolálta magát a fagy elől, hosszú, őszes haja hullámzott mellette, arca a pitonéra emlékeztetett. Domán fia nem gyakran találkozott nagybátyja tanácsadóival, de Szemerét rögvest felismerte. A férfi mindig is gyűlölte őt, már kölyökkorában is nem egyszer tervelt ki ármányt, hogy Lothart eltegye láb alól. Mindhiába – vigyorodott el a fiú –, eddig sosem sikerült neki.