Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

20. fejezet: Medvetánc

A Tátra erdeiben, Farkas Kastély

A kandallóban korhadt fa ropogott, melyet a gyenge kis lángok lassan emészteni kezdtek. Halovány, sejtelmes fényt kölcsönzött a tágas társalgónak. Kint sötétedett, a hold pedig már megindult az ég zenitje felé.

Erik a kandalló mellé telepedett, ölében egy pokróccal és onnan figyelte Lothar és Domán párosát, ahogy az antik díványon ejtőznek. A farkas aludt, Lothar a füle tövét simogatta, miközben kimeredt a messzeségbe. Csak a körvonalaik látszódtak, de Erik így is észrevette a szigorú, feszült arcvonásokat rokonán.

− Már csak pár óra – szólalt meg Erik beszélgetést kezdeményezve.

− Annyi.

− Gondolom, izgulsz már.

− Nem igazán.

− Akkor miért vagy ilyen feszült?

− Koncentrálok.

Erik kitekintett az ablakon és eltöprengett, hogy vajon miért nem sikerül soha ennél többet beszélniük. Már hónapok óta éltek együtt ebben a kastélyban, de a viszonyuk még mindig olyan volt, mint az legelején. Lotharra pillantott ismét, ahogy mozdulatlanul ül ott és elszorult a szíve, amikor arra gondolt, mennyi felelősség nyomhatja a vállát. Megrázta magát és elhatározta, még egy próbát tesz. Lothar nem az a beszédes fajta, így neki kell nyitnia:

– Annyi helyen jártunk már... A következő... Uzor a legerősebb, nem? Ezt rebesgették a többi törzsnél, hogy pusztakézzel tép szét szarvasbikákat meg férfiakat.

− Sokan mondják, valóban – sóhajtott Lothar. – Ahogy szokott lenni, a fele csak legenda.

− És még van egy, nem? Érdekes, nem érkezett több levél. Ki kéreti magát ennyire?

− A Hiúzok Törzse. Udvariatlan, nemde? Ismerem a harcost, akivel ki kellene állnom. Fogalmam sincs milyen erőssé válhatott az elmúlt négy évben. Ritkán van szerencsém hallani felőle. Biztos rejtegetik, a hiúzok gondosan őrzik a titkaikat. Mellesleg... vele személyes ellentétem is akad. Több is – szorította ökölbe a kezét.

− És talán nem lenne elég ennél az ötnél megállni?

− Átmenetileg lehet, de... Nem, nem elég. Mindegyik törzsnek van egy harcosa, aki más, mint a többi. Aki hordozza azt az őserőt, amit én. Be kell bizonyítanom nekik, hogy én vagyok a legerősebb közöttük és akkor szabadok lehetünk. Nem kell többet két világ között ingáznunk, hanem itt élhetünk békességben. Ha Uzort is legyőzöm, már a Medve Törzsnél is elismerik a létezésünket, szövetségeseket szerzünk. Többé nem fognak hajtóvadászatokat indítani utánunk. Túl közeli a cél és én egyre erősebb leszek – eresztett el egy üres mosolyt Erik felé. – Többé nem üldözhetnek, nem gúnyolhatnak... Én leszek a vadász, ők meg a vadak. Többet nem rúghatnak belénk, mint a kóbor ebekbe.

Logikusan és ésszerűen magyarázott, holott ilyenkor általában érzelmek ezreinek kellene örvényleni a szívében, mint a düh, a remény, az izgalom, az aggodalom és a rettegés. De a félvér fiú nála semmit nem látott ezek közül, Lothar vérfagyasztóan higgadt maradt. Ami megrémítette Eriket. Sosem hitte volna, hogy ennyi bosszúvágy és keserűség lappanghat benne. És már mióta gyűlhet? Az ezekből mára megrendíthetetlen elhatározás lett.

− Én is szinte csak pofonokat kaptam az élettől, de ennyi harc biztos meghozza az eredményét. És... mondd... melyik a fontosabb számodra? Az erő vagy a szabadság? – érdeklődött, miközben a hideg zongorázott a gerincén lakótársa állhatatosságától.