Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

14. fejezet/2.rész: A híd

Baranya Megye, Zók

Egy késő délutáni órán, mikor az eget még csak távolról fenyegette az alkonyat szele, Lothar bezárkózott a szobájába. Gondosan bezárta az ajtót, hogy ne háborgassák a nyugalmát. A CD-lejátszóba behelyezett egy lemezt, amiről félévvel ezelőtt még azt sem tudta mit jelent. A magnó volt az egyetlen modern eszköz, aminek a kezelését hasznosnak tartotta elsajátítani. A motorján kívül. Szeretett zenét hallgatni. Betett egy megnyugtató, monoton ritmusú, komolyzenei albumot és alig hallhatóan elindította a lejátszást. Az ő érzékeny füleinek ez a hangerősség is megfelelt.

Letelepedett az ágyra és kényelmesen, törökülésbe elhelyezkedett. Hátát kiegyenesítette, hogy a vér szabadon áramolhasson keresztül a gerincén. Szemét lehunyta, mélyen belélegzett, majd ki. Csak a zene ringató ütemeire figyelt, míg szívdobogása lassan idomult hozzá. A lábától fokozatosan felfelé haladva elkezdte zsibbasztani, ellazítani minden testrészét. Porhüvelye egyre könnyebbé és könnyebbé vált a meditáció során. Lelkének meg belső energiájának buboréka sötéten, melegen, lágyan ölelte körbe, mint az anyaméh. A lelke szárnyalásba kezdett, a spirituális és fizikai világ közötti válaszvonal egyre halványult teret engedve a természetfeletti utazás kiteljesedésének. Tompa fény tárult a fiú belső tekintete elé, majd a kép fokozatosan kitárult előtte. Előlépett és egy kristálytisztavizű tó partján találta magát. Az ég szürkületbe hajló, de kék és felhőtlen, a távoli látóhatárt pedig enyhe pára borította be.

Időtlen – ez a kifejezés visszhangzott a fejében –, időtlen.

Itt egyszerre létezik a múlt, a jelen és a jövő. Egyszerre lehetett ártatlan, mint születése napján és bűnös, mint a fejvadásszá avatása után.

A tavat egy fákkal borított lejtőkkel körbezárt völgy fogadta magába. Mesebeli látványként tárult elé a köztes időszak egy véget nem érő pillanata, látta, ahogy a hold és a nap közösen osztozott az égbolton, ám hogy pirkadt vagy alkonyult, lehetetlen volt eldönteni. Születés vagy halál, itt ugyanazt jelentette. A víz sima felszínét egy-egy apró csepp érkezése tette zavarossá, apró körkörös hullámokat alkotva, melyek némán olvadnak bele a tó tömegébe. Heves sistergő vízcsobogás ütötte meg a fülét. Lothar felnézett és a köd palástja mögül egy vízesés alakját látta előbukkanni. Elindult felé, a hang egyre erőteljesebben döngette a dobhártyáját. A friss erdei illat üdítőleg hatott rá, épp úgy, ahogy a bőrét hintő vízpermet. Szinte fizikailag érzett mindent, mégis a léptei puhák és súlytalanok voltak, mintha lebegne. Félúton a vízesés felé észrevette, hogy a vízfelszínén sétál. Letekintett. Lépteivel hullámzó rezgéseket hozott létre, amely zilálttá tette a vízben tükröződő lényét. Megállt és megvárta, míg kitisztul. A víz tükre a tizenhét éves önmagát mutatta. Hét éves kora óta most láthatta magát először úgy, ahogy más is látta, a haja rövidebb volt, mint most és színe ébenfekete. Akár a korom. Tekintetében ott remegett az a vad nyughatatlanság, ami mindig is hajtotta előre, és ami mára megenyhült. Mozdulatlanul figyelte a víz felszínen ringatózó ábrát, amely elkezdett elmosódni, majd átalakulni. A haja kifakult és megnőtt, a pillantása pedig éppen olyan nyugodt lett, mint a víztükre. Látta magát kívülről, ahogy lehajol, hogy megérintse a képet. Megdöbbenve értette meg, mi történik. A víztükör felett ő állt, alatta viszont az elveszett ikertestvére. Belár felé nyújtotta a kezét, mire az övé is elindult az ikre irányába. Régen egy-egy külön individuum volt a két fivér, de mióta az egyik meghalt, a másik teste ad otthont mindkettőjüknek... pusztán egy érintés és a kettő összeolvad, és örökké eggyé válik... a víz alól előbukkanó ujj egyre közelített Lothar ujjaihoz... csupán már pár apró mozzanat... Pár szempillantás és nincs többé Lothar vagy Belár... Csak egy közös lélek...