Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

7. fejezet: Különös hétköznapok

Baranya Megye, Pécs

A jó idő elmúlt, ma reggel ismét havas eső esett. A járdák és az utak csúszósak és életveszélyesek voltak. A reggeli tömegközlekedésben szinte lehetetlen koccanás nélkül megúszni, pedig Pécs nem a pörgő főváros, ámde a rengeteg lanka életveszélyessé tette az utazás az évnek ebben az időszakában. Egy fiatalember bicajon ülve lavírozott a megrekedt kocsik karavánja között. Elmélázva, izgatottan hajtotta a pedált, ösztönösen kikerülve az elé kerülő akadályokat. Gondolataiból csak azután révedt fel, miután megpillantotta a sarki számítástechnikai szaküzletet. Leszállt kerékpárjáról, amit odaláncolt egy közeli korláthoz. Bár ha csak kitámasztja az épület falához, még akkor sem lett volna rá nagy esély, hogy ellopják. Ugyan kinek kéne ez a lerozzant bicikli?

A fiúnak remegett a gyomra, végül mégis csak belépett az üzletbe. A csengő hangjától csaknem megugrott ijedtében, úgy érezte magát, mint egy piti tolvaj. Még percekig zúgott a füle, valamiért túl érzékenyek voltak az érzékszervei mostanában a zajokra és a fényekre is. Rémülten nézett körbe és éppen hogy izgalma a normális értékre csökkent volna, egy újabb váratlan dolog történt. Igaz, számíthatott volna rá.

− Segíthetek? – jött elő egy férfi a hátsó helyiségből, amit egy függöny mögé rejtettek. Döbbenten révedt a megszeppent srácra.

− Ö... Igen – nyögte ki dadogva. – Farkas Erik vagyok. – A hangja már nem remegett, de tekintete idegesen pásztázta a polcokat, asztalokat. – Tegnap voltam állásinterjún, és azt mondta a góré, hogy ma már kezdhetek...

− Rémlik valami – csóválta a fejét a másik, majd unottan hozzáfűzte. – Szóval te leszel a bizgeráló...

− Valójában programozói szakmám van, de bármilyen hardware-t megjavítok.

− Ha te mondod! – vonta meg a vállát az eladó.

Erik érezte, hogy ismét egy olyan közegbe csöppent, ahonnan hamarosan ki fogják nézni. Biztos, hogy ez a fiú is csak egy nagyotmondó jött-mentnek tartja! Komor mosoly ült ki Erik arcára: és milyen igaza van! Világéletében csavargó volt. A szüleit nem ismerte, egy árvaházban nőtt fel. A fél életét az utcán töltötte, akár egy kóbor kutya. Úgy is nézett ki! Sötétbarna haja csapzott, ruhái kopottak (és még ez a legjobb felszerelése!), emellett még egy tisztességes biciklire sem futotta. Csóró volt, tudta jól és élete első igazi lehetőségét nem akarta elszalasztani. Ez lesz a legelső munkahelye, ahol be is jelentik és legálisan dolgozhat. Új volt számára ez a helyzet, görcsösen igyekezett megfelelni leendő munkatársainak. Karrierjét zsebtolvajként kezdte, végül egy elegánsabb tolvajlásnál, a hekkerkedésnél kötött ki. Ez volt az egyetlen dolog, amiben a környezetében kiemelkedhetett a rengeteg eltévelyedett, alvilági tengerekre sodort fiatal közül. Akkor végre elismerték a létezését! De most, hogy betöltötte a húszat, ez már nem elég. A kora miatt kidobták a gyermekotthonból, az utógondozótól pedig meg akart szabadulni, új életet kellett kezdenie. Csak rossz emlékek kötötték oda, borzalmas emlékek. Emellett nem élhetett csupán az árvasági ellátásból! Olyan akart lenni, mint a többi ember és nem akarta tovább kóbor kutyaként tengetni a napjait.

A közönyös ábrázatú eladófiú hátravezette. Ott foglalt helyet a szerelőműhely és a raktár is. Végigfutottak a készleten, meg mind a két helyiségen. Elméletben az eladó mindent megmutatott Eriknek, de gyakorlatban olyan szűkszavúan magyarázott a férfi, hogy kóbor kutyánknak a fele sem volt érthető. Nyüszíteni nem mert, így inkább csak hallgatott és reménykedett benne, hogy idővel kiismeri magát a boltban. Miután a társa magára hagyta, hogy előre menjen egy az imént belépő érdeklődő kedvéért, Erik csalódottan vágta le magát egy sámlira. Ez a patkánylyuk lesz ezentúl az élete és már előre látta, hogy az első hetekben csak a takarítást és az egyszerűbb, piszlicsáré szerelgetéseket fogják rábízni. Mindig az új fiúé az aljamunka. Pedig okos és ügyes kölyök volt, csak sosem volt mersze kiállni önmagáért.