Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

12. fejezet: Motoros ámokfutó

Baranya Megye, Pellénd

A fiú hiába akarta élete legjobbját nyújtani, szőke tincseivel nem tudott mit kezdeni, ezért hanyagul hátrafogta őket. A fel-feléledő szélben elég zavaró tudott lenni, ennek ellenére az hiúz istenért nem vágatta volna le a haját. Ha már oroszlánnak nevezték, akkor tegyen is eleget a külső kritériumoknak! Meg egyébként is, nemesembernek számított az otthonában, a hosszú haj a jómód és az egészség jele. Hiúz volt, de temperamentumában jobban hasonlított a nagylelkű és fejedelmi nagymacskákra. Mindig is nagyokat mosolygott azon a barna lánykán, aki abban a tudatban pletykálkodott, meg faggatózott róla, hogy ő nem hallhatja, és pont Szonja barátnője... Jól egymásra találtak, talán nem hiába.

Eszlár türelmetlenül bepillantott a fekete kocsi lehúzott ablakán. A rádió digitális órája két óra nyolcat mutatott. Két perc és kicsöngetnek. Nekidőlt az autónak, majd mellkasán összefonta a karját. Csak egy vékony, belebújós pulóvert viselt, hiszen dacára a fújdogáló szélnek, már kezdetét vette a tavasz. A meleg kedvelőinek kedvére tett a márciusi időjárás. Eszlár mégis idegesen dobolt lábával a betonon és tekintete pár pillanatra a távolba meredt. Egy távozó buszt látott lelki szeme előtt és egy nagy, barna, döbbent szempárt. A szemek íve felfelé görbült, mandulavágású volt, ahogy az emberek mondják: macskás. Szonja le sem tagadhatta a származását. Viszont a tekintete, főleg, ha szomorúságot hordozott magában, vagy megijedt, csaknem egyöntetű fekete lett, olyannyira sötétbarna volt. Ez a szín ugyan nem a közös törzsük jellegzetességeire mutatott, de valamit csak örökölnie kellett az anyjától is!

Eszlár fülében csengtek saját szavai, melyet a lány már nem hallhatott: „Imádkozz, hogy ne találjak semmit. Majd én is ezt teszem". Most pedig itt áll az igazság tudatában és fogalma sem volt, hogy mennyit mondjon el a lánynak belőle. Keserédes eszmélés ez: Szonja az volt, akire emlékezett gyermekkorából és az, aminek nem szabadna lennie.

¤¤¤

Kicsöngettek történelem óráról. Az ébredező természet a fiatalságot azonnal kivonzotta az udvarra, sőt valaki csaknem fellökte Szonját nagy igyekezetében. A lány ritkán kapta fel a vizet, nem érte meg a vesződséget, meg úgyis máson járt az esze. Három hét telt el a szalagavató óta, és azóta nem látta Eszlárt. Kíváncsi volt, miféle meló foglalhatta le ennyire. Szonja elkalandozva bambult a folyosón siető embertömeg közé, bár azt még így is észrevette, hogy Miklós az ominózus összetűzés óta nagyívből elkerülte. Szonja örült, hogy megszabadult tőle, még ha kínos is ez a feszült viszony. Mindig is jól kezelte az ilyesmit: sehogy.

− Nem semmik ezek az érettségi tételek! Most két hónapig csak magolhatok! – csapódott mellé Luca. – És elképesztő, hogy az a nő mennyire unalmasan tudja előadni magát! Így ne csodálkozzon azon, hogy senki sem kerül a négyes közelébe, nem hogy az ötösébe!

− Ó. Ja, hogy azok az érettségi tételek akartak lenni? – ásított fel Szonja. – Azt hiszem, sikerült nyitott szemmel aludnom órán – húzta el a száját. – Nem számít, a történelem úgysem kell a felvételimhez.

− Miért, hová mész?

− Az állatorvosira, vagy az egészségügyi főiskolára.

− A lovas jelenet után gondolhattam is volna. Mit csodálkozom ezen?

Kibandukoltak a kapu elé. Annyian rohangáltak szanaszét, hogy Szonja azt sem tudta, hol áll a feje, mellesleg még Luca is traktálta a lehetetlen továbbtanulási céljaival. A színésztől a pedikűrösig felsorolt mindent, nem beszélve a hullamosóról. Ezek után Szonja már tippelni sem tudott, mi lesz a barátnőjéből öt év múlva.